Rosa Ramirez olyan erősen csukta be piros bőröndjét, hogy a fémcsat úgy kattan, mint egy lövés. A hang jobban csengett a fülében, mint az intéző szavai, aki éppen most lepecsételte annak a háznak az ajtaját, ahol negyvenhárom évig élt. A pecsét úgy csillogott a napon, mint a sors gúnyos pecsétje. Nem kellett semmit magyarázkodni. A ház már nem az övék volt. Soha nem is volt az.

Mellette a tizenegy éves Armando állt, egy sovány fiú, túlságosan komoly tekintettel. Egy régi kék bőrönd lógott a vállán, amelynek a kerekei rég eltörtek. Kisebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt, mintha a lehető legkevesebb helyet próbálná elfoglalni a világban, amely éppen hátat fordított neki.

„Hová megyünk most?” – suttogta.

Rosa körülnézett a macskaköves utcán, a házakra, amelyek ablakai hirtelen idegennek és ellenségesnek tűntek. Itt nevelte fel a gyermekeit. Itt dolgozott, spórolt, megtagadta magát, hogy többük legyen. És most itt állt, mint egy betolakodó.

„Nem tudom” – válaszolta őszintén. „De valahol.”

A legnagyobb fájdalmat nem a bank okozta. Az csak egy intézmény volt, hideg és személytelen. Az igazi csapást a gyerekektől kapták. Fernando, aki mostanra a tisztelt polgármester lett, egyszerűen szárazon közölte, hogy nem tehet semmit. Beatriz minden segítséget visszautasított, mert „elegem van a saját aggodalmaiból”. És Javier, a legfiatalabb… hallgatott. A hallgatása rosszabb volt, mint a visszautasítás. Egyfajta kitörölt minden.

Céltalanul sétáltak. Két árnyék bőröndökkel, amelyek nehezebbek voltak, mint a tartalmuk. Ahogy a téren sétáltak, Rosa figyelte a padokon ülő családokat, a gyerekeket az elkenődött fagylaltukkal, a nevetést, ami idegen nyelvként hangzott. A tudat, hogy ő is valaha ez az anya volt, égett a mellkasában. Álmatlanul, a munkától elkopott ujjakkal, a zsebében aprópénzzel, amit újra és újra számolt.

Hűvösebb lett, ahogy leszállt az alkonyat. Armando a dombra mutatott, amely sötét falként magasodott a város fölé.

„Legalább ott fent megpihenhetnénk.”

Az ösvény meredek és sziklás volt. Rosa lihegett, a térdei sajogtak, de kényszerítette magát, hogy folytassa. Ott fent, a mohával borított sziklák között észrevett valamit, ami nem illett a tájba. Egy kőív, félig beborítva földdel és levelekkel. És benne egy faajtó, régi, de szilárd, mintha valaki valaha örökkévalóságra szánta volna.

Armando kopogott. A hang üresen, mélyen tért vissza, mint egy másik világ visszhangja. A fiú felvett egy követ, ami a küszöbön hevert. Egy rozsdás kulcs csillogott alatta.

„Talán mégsem kellene” – suttogta Rosa. „Mi van, ha veszélyes?”

Armando ránézett. „Veszélyesebb, mint kint aludni?”

Az ajtó nyikorogva kinyílt. Nem volt olyan sötét bent, mint amire számítottak. Fény szűrődött be a keskeny nyílásokon, megvilágítva a sziklába vájt teret. Volt ott egy ágy kézzel faragott fejtámlával, könyvekkel teli polcok, egy asztal, amelyen szépen elrendezett papírok hevertek. És egy térkép a falon, apró betűkkel írva.

Rosa felvett egy papírlapot. Egy napló volt. Egy nő írta, aki évtizedekkel ezelőtt élt itt, egyedül, elfeledve, miután a családja elhagyta. A sorok terveket, rajzokat tartalmaztak, de jegyzeteket is a talajról, a gyógynövényekről, a vízről, amelyről azt mondták, hogy soha nem apad ki. Nem búvóhely volt. Otthon volt. Átgondolt, önellátó, elrejtve egy kudarcot vallott világ elől.

Az utolsó fejezet így szólt: „Aki erre a helyre szükséget talál, annak joga van itt maradni. A világ többet elvesz, mint amennyit ad. Itt az ember újra kezdheti.”

Rosa leült. Régóta először nem félt. Nyugodtnak érezte magát. Armando körbefutott a szobában, megérintve a dolgokat, mintha ellenőrizné, hogy valódiak-e.

A következő napokban többet fedeztek fel. Egy szikla mögött megbúvó kert, kellékek, szerszámok, sőt régi dokumentumok is, amelyek igazolták, hogy a hely soha nem tartozott a bankhoz vagy a városhoz. Letörölték a térképekről, elfelejtették, akárcsak ők.

Idővel a „hegyi ház” híre eljutott a városba. Az emberek suttogtak egymás között. Egyesek kíváncsiságból jöttek, mások kéréssel. Rosa nem utasította el azokat, akik üres kézzel és nyitott szívvel érkeztek. Fokozatosan a hely csendes menedékké vált azok számára, akiket a rendszer félrelökött.

És Fernando, Beatriz és Javier? Egy nap egy domb lábánál álltak és felnéztek. A ház, amit az anyjuk talált, több volt, mint egy menedék. Bizonyíték volt arra, hogy az ember elveszíthet mindent, és mégis találhat valami értékesebbet, mint az elveszett holmija.