A páncélozott autóban, ami a repülőtérről a város szélén álló villába vitte, nem gondolt befektetésekre. Mariára gondolt. Nyolc év. Haja két copfba volt kötve, ujjai folyamatosan festékkel voltak maszatosak. Miközben elhajtott, a lány a kabátjába kapaszkodott, és megkérdezte, hogy ezúttal tényleg eljön-e az iskolai előadására.

Nem jött el.

Most egy hatalmas plüssmackót szorongatott, amit a repülőtéren vett. Nevetséges pótlék a kilencven napos távollétre.

A kapu automatikusan kinyílt. A ház ki volt világítva, de csendes. Túl csendes. Nem futkosott a lépcsőn, nem hallatszott izgatott kiabálás. Csak a légkondicionáló monoton zümmögése hallatszott.

Belépett. A belső tér tökéletes volt, mint egy katalógusból. De valami hiányzott. A komódon nem voltak Maria rajzai. Nem volt kis takarósátor a sarokban. És a fénykép, amelyen a férfi a vállán tartja a nőt a tengerparton, eltűnt.

Ehelyett a nappalit Veronica hatalmas portréja uralta. Jelenlegi felesége. Tökéletes vonásai, hideg tekintete. A festmény új volt.

„Veronica?” – kiáltotta.

Lassan, elegánsan, nyugodtan jött le a lépcsőn. „Korábban jöttél vissza, mint vártam.”

„Hol van Maria?”

Rövid szünet. „Alszik.”

„Látni akarom.”

„Sebastian, majdnem éjfél.”

Nem figyelt a hangszínére, csak az elégedettségére. Megkerülte és felrohant a lépcsőn. Maria szobájának ajtaja zárva volt. Kinyitotta.

Az ágy be volt vetve. Túl tökéletesen. A polcok félig üresek voltak. A szekrény majdnem üres volt.

Abban a pillanatban érezte az első igazi pánikrohamot.

„Hol van a lányom?” – fordult meg hirtelen.

Veronika az ajtóban állt. „Elment.”

„Hová?”

„Egy svájci bentlakásos iskolába. Azt hiszem, ott jobb környezet lesz számára.”

A levegő sűrűsödött.

„Nélkülem?”

„Három hónapja távol voltál. Döntést kellett hoznom.”

Sebastian érezte, hogy a talaj omlik a lába alatt. Bentlakásos iskola? Az ő beleegyezése nélkül? Elbúcsúzás nélkül?

„Azonnal vedd fel velem a kapcsolatot” – szorongatta a fogát.

„Nyugi” – válaszolta hidegen a lány. „Ez egy tekintélyes iskola. Biztonságos. És ami a legfontosabb… strukturált.”

A szó beindított benne valamit.

Lement a földszintre, kinyitotta a munkahelyi laptopját, és perceken belül hozzáfért a családi számlákhoz a képernyőn. A fizetés két héttel ezelőtt megtörtént az iskolának. Nagy összeg volt, de ez nem volt fontos. A dátum volt a fontos. Ugyanezen a napon a részvények egy részét egy közös vagyonkezelői alapba utalták át, amelynek kezelője Veronika volt.

A család védelmére létrehozott rendszert nélküle használták.

Sebastian becsukta a laptopját. „Pontosan mikor ment el?”

„Egy hete.”

„És miért ég a villany a kerti pavilonban?” – kérdezte hirtelen.

Veronika megdermedt. „Nem tudom.”

Nem hitt neki.

Kiment. Az éjszakai levegő hűvös volt. A kert tökéletesen nyírt volt, a gyep le volt nyírva, a szökőkút halkan csobogva csobogott. Csak a telek hátsó részén, a régi pavilon mellett égett egy kis lámpa.

Lassan közeledett.

És akkor meghallotta.

Egy halk köhögést.

Rúgta ki a pavilon ajtaját.

A sarokban, egy takaróba burkolózva, Maria ült.

Mellette egy kis hátizsák. És egy rajz a térdére hajtva.

Egy pillanatra elsötétült a látása.

– Apa? – suttogta.

Letérdelt, és olyan szorosan ölelte magához, hogy a lány sírva fakadt. – Miért vagy itt?

– Nem akartam elmenni – zokogta. – Azt mondta, muszáj. Hogy az utadban állok. Hogy új életed van.

A világ egyetlen szóra zsugorodott: útban állni.

Sebastian bűntudatot, haragot és rémisztő tisztaságot érzett. Maria nem véletlenül szökött el. Kihallgatta a beszélgetést. Összepakolt néhány holmit, és elbújt a kertben, ahol azt hitte, reggel megtalálja. Hitte, hogy visszatér.

Kilencven napot töltött egy birodalom építésével. Eközben a lánya kételkedett benne, hogy beletartozik-e.

Bevitte a házba, figyelmen kívül hagyta Veronica tiltakozását, és felhívta az ügyvédjét. – Azonnal készítse elő a dokumentumokat. Függessze fel az összes vagyonátruházást, és indítson eljárást a gyermek kizárólagos felügyeleti jogának megszerzésére.

Veronica elsápadt. – Nem mondod komolyan.

– Azt hiszem – válaszolta nyugodtan. „És holnap reggel büntetőfeljelentést teszünk egy kiskorú gyermek törvényes gyámja beleegyezése nélküli, jogosulatlan áthelyezéséről szóló döntés miatt.”

Hangja határozott volt. Nem hisztérikus. Annál veszélyesebb.

Aznap éjjel nem aludt. Maria ágya mellett ült, és nézte, ahogy végre nyugodtan lélegzik. A plüssmackó mellette feküdt.

Reggel összehívta a cég igazgatótanácsát. Bejelentette, hogy hatásköreinek egy részét határozatlan időre átruházza. A piac idegesen reagált. A média találgatásokat tett. De évek óta először nem került a címlapokra.

A kertben, ahol néhány órával korábban megtalálta a lányát, akit nem kívánt titokként rejtettek el, rájött egy egyszerű igazságra: egyetlen birodalom sem ér semmit, ha nincs benne hely a saját gyermekének.

Amit azon az éjszakán felfedezett, nem kergette őrületbe fékezhetetlen düh formájában. Radikális döntésre késztette.

Elkezdte lebontani a saját maga által felépített rendszert – otthon és a munkahelyén egyaránt.

Mert megértette, hogy a legnagyobb veszteség nem a részvényei vagy a hírneve lesz. Ez lesz az a pillanat, amikor a lánya azt fogja hinni, hogy csak teher egy olyan férfi életében, akinek mindene megvan.