Nem volt pánik. Nem volt könyörgés. A meglepetésnek nyoma sem. Csak egy olyan ember csendje, aki már sokszor látott hasonló pillanatokat – és mindegyiket túlélte.
– Hibázni fogsz – mondta nyugodtan.
– Igen? – gúnyolódott a piros sapkás, és még egy lépést tett közelebb. – Mit fogsz tenni? Hívod a rendőrséget? Vagy untatsz minket történetekkel?
A barátja nevetett, de a nevetése bizonytalanabbnak hangzott, mint korábban.
Valami nem stimmelt az öregemberrel.
Nem úgy nézett ki, mint egy áldozat.
Úgy nézett ki, mint egy várakozó ember.
Az öregember lassan levette a kesztyűt a bal kezéről. Nagyon lassan, mintha azt akarná, hogy minden részletre emlékezzenek.
– Egy utolsó figyelmeztetés – mondta.
– Vagy mi? – csattant fel a másik fiatalember, és felé nyúlt.
És akkor minden megváltozott.
Az öregember hirtelen meg sem mozdult. Csak egy apró mozdulatot tett a csuklójával – szinte észrevehetetlenül. Mintha csak az óráját igazítaná.
De a benzinkút feletti lámpa egyszer felvillant.
És aztán egy halk kattanás hallatszott.
Egy apró lámpa gyulladt ki a mögötte lévő fekete furgonból.
Majd egy másik.
És akkor kinyílt a hátsó ajtó.
Nem drámaian.
Pontosabban.
Mintha beprogramozták volna.
A két fiatalember ösztönösen hátrált.
A kocsijukban a zene hirtelen elhallgatott.
Egy sötét kabátos férfi lépett ki a furgon sötétjéből. Aztán egy másik. És még egy.
Nem rendőrök.
Nem benzinkutasok.
Emberek, akik túl pontosan mozogtak ahhoz, hogy véletlenszerűek legyenek.
A piros sapka megdermedt.
„Mi… ez?” – suttogta.
Az öregember visszahúzta a kesztyűjét.
„Megmondtam, hogy menj el” – válaszolta nyugodtan. „Most már túl késő megérteni.”
A vékony fiatalember idegesen felnevetett, de azonnal elhallgatott, amikor észrevette, hogy a furgonban ülő férfiak nem úgy álldogálnak, mint a járókelők. Félkörben álltak. Bezárták a helyet. Sietség nélkül. Érzelmek nélkül.
„Kik maguk?” – fakadt ki.
Az öregember egy pillanatra elhallgatott.
Aztán csak egy szót mondott:
„Biztonsági szolgálat.”
Csend.
Túl nehéz egy átlagos benzinkúthoz.
Pirossapkás hátrált egy lépést, de nekiment egy kútnak. Elvesztette az egyensúlyát.
„Ez valami vicc, ugye?” – próbált nevetni, de a hangja elcsuklott.
Az öregember közelebb lépett hozzá.
És most először nem látszott fáradtság az arcán.
Bizonyság volt benne.
„Ne vegyél el olyan dolgokat, amik nem a tiéd” – mondta. „Néha nem tartoznak senkihez… mert csapdát képeznek.”
Abban a pillanatban a vékony fiatalember rájött egy részletre, ami eddig elkerülte a figyelmét.
A furgon nem volt régi.
Álcázott volt.
És az „átlagos öregember” nem egy véletlenszerű sofőr volt.
Valaki volt, aki pont egy ilyen éjszakára várt.
Végre megszólalt egy sziréna a távolban – nem a közeledő rendőrségé, hanem annak jelzése, hogy a helyzet már nem a kettőjük kezében van.
Mindkét fiatalember megdermedt.
És életükben először megértették, hogy ez nem rablás.
Hanem egy ellenőrzött vége a rossz döntésüknek.