Az én történetem 54 évesen kezdődött újra. Sokan azt hiszik, hogy ebben a korban már nem érheti az embert meglepetés, főleg nem a szerelem terén. A férjem több mint egy évtizede elhagyott, egy fiatalabb nőért. Akkor úgy éreztem, hogy minden véget ért – a házasságom, a nőiességem, a jövőbe vetett hitem. Hosszú évekig falakat húztam magam köré, senkit nem engedtem közel. A barátnőim is lemondtak rólam, legyintettek: „Te már nem fogsz randizni.”
De a szívem mélyén éreztem, hogy nem akarok egyedül megöregedni. Csak azt szerettem volna, hogy valaki ismét rám nézzen vággyal a szemében, hogy újra nőnek érezzem magam. És akkor, amikor a legkevésbé számítottam rá, megjelent ő.
Nem egy idegen volt, hanem a szomszédom. Gyakran összefutottunk a parkban, amikor a kutyámat sétáltattam. Mindig mosolygott, udvariasan érdeklődött, és valahogy természetes könnyedséggel csevegtünk. Idővel hosszabb beszélgetésekbe bonyolódtunk, és éreztem, hogy közelebb kerülünk egymáshoz.
Aztán egy nap váratlanul megkérdezte: „Nem lenne kedved vacsorázni velem?”
A szívem kihagyott egy ütemet. Régóta nem hallottam ilyen meghívást, és bár féltem, igent mondtam. Úgy döntöttem, hogy nálam legyen a vacsora.
Napokig készültem. Vásároltam friss virágokat, új gyertyatartót, és gondosan megterveztem a menüt. Halvány fények, finom bor, halk zene – mindent úgy akartam, hogy tökéletes legyen. A barátnőim persze kinevettek: „Megőrültél, hogy ekkora felhajtást csinálsz egy férfi miatt?” – mondták. De én titkon reménykedtem, hogy talán ez lesz életem új fejezete.
Amikor eljött a nap, izgatottan vártam. Az óra mutatója közeledett a nyolchoz, a szívem egyre gyorsabban vert. Pontosan este 8-kor halk, határozott kopogás hallatszott az ajtón. Megigazítottam a ruhámat, vettem egy mély levegőt, és odaléptem.
Kinyitottam az ajtót… és abban a pillanatban mindenem megfeszült. Nem ő állt ott.
A küszöbön egy nő állt – fiatalabb, elegáns, szinte kihívó tekintettel. A kezében egy borítékot szorongatott. „Jó estét” – mondta hidegen, majd hozzátette: „Tudnom kell, hogy maga az a nő, akivel Péter ma találkozni készül.”
Lefagytam. A neve hallatán elöntött a forróság. Péter – a szomszédom – mesélt róla, de sosem említette, hogy párkapcsolatban élne. A nő ekkor a kezembe nyomta a borítékot, majd szó nélkül elfordult és elsétált.
Reszkető kézzel bontottam fel. A levél rövid volt, de minden szavát kőként éreztem a mellkasomban:
„Ne bízz benne. Nem az, akinek mutatja magát.”
Ott álltam az ajtóban, kezemben a papírral, amikor újabb kopogás hallatszott. Most ő volt az – Péter. Kezében virágcsokor, arcán mosoly. „Remélem, nem várattalak meg” – mondta. A szívem összeszorult. Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nev essek.
A gyertyák már égtek, az asztal meg volt terítve. Meghívtam, bejött, de bennem már ott lüktetett a kétely. Vajon ki volt az a nő? A felesége? A volt barátnője? Vagy valaki, aki csak figyelmeztetni akart?
Az este végül furcsa hangulatban telt. Látszólag minden rendben volt, nevettünk, beszélgettünk, de a fejemben újra és újra ott visszhangzott a mondat: „Ne bízz benne.”
Azóta is gyakran eszembe jut az a pillanat. Vajon mi lett volna, ha nem nyitom ki az ajtót? Vagy ha nem olvasom el a levelet? Egy biztos: azon az estén minden megváltozott.