Aznap a járőrözés teljesen hétköznapian indult. A város utcái nyugodtak voltak, a reggel napfényes, a forgalom még nem volt sűrű. Az emberek munkába, bevásárlásba siettek, minden a megszokott rendben zajlott. Hűséges társam, Rex, az öreg, de még mindig éber németjuhász mellettem lépdelt, és semmi jele nem mutatkozott annak, hogy a szolgálat másképp alakulna, mint szokott.

Már-már elhittem, hogy csendes napunk lesz, amikor a szemem megakadt valamin, ami kilógott a békés reggeli kép összhangjából.

Egy nagy, terebélyes fa árnyékában egy kislány állt. Öt-hat éves lehetett, vállai rázkódtak, arcán patakokban folytak a könnyek, hangosan zokogott. Senki nem volt a közelben – se szülő, se felnőtt, aki vigyázna rá.

Azonnal megálltam az út szélén, leállítottam a motort, és Rexszel odamentem hozzá. A kutya feszült volt, bár csendben, engedelmesen követett.

– Szia, kicsim – szóltam hozzá óvatosan, nehogy megijesszem. – Mi történt? Eltévedtél?

Ekkor valami egészen szokatlan történt. A kislány hirtelen megdermedt. A könnyek, amelyek az imént még csillogtak az arcán, mintha soha nem is lettek volna. Tekintete kisimult, arca nyugodttá vált – túlságosan is gyorsan, túlságosan is hirtelen.

Leguggoltam hozzá.
– Miért sírtál? – kérdeztem.

De nem szólt. Csak a hatalmas szemeivel nézett rám, miközben a pupillái idegesen jártak egyik oldalról a másikra.

– Hol vannak a szüleid? – próbálkoztam újra.

Erre hevesen körbepillantott, ideges, szaggatott mozdulatokkal. Úgy tűnt, mintha valakit keresne… vagy épp félne valakitől.

Rex ekkor olyan módon reagált, ami azonnal gyanakvóvá tett. Mély morgás tört fel a torkából, szőre felborzolódott, füleit hegyezve előrébb lépett. Pedig a gyerekeket mindig szerette, barátságos volt velük – ez a viselkedés teljességgel szokatlan volt tőle.

A kislány mozdulatlanul állt, de tekintete nem engem figyelt. Hanem mögém szegeződött. Úgy tűnt, valamire… vagy valakire vár.

Lassan követtem a pillantását, és akkor megláttam.

A park szélén, egy pad mögött, félárnyékban egy férfi állt. Magas alak, sötét kapucnis dzseki takarta az arcát. Nem lépett előre, nem szólt, csak mereven figyelt minket. Olyan helyet választott, ahonnan nehéz volt észrevenni, ha az ember nem kereste kifejezetten.

A kislány szeme mozdulatlanul tapadt rá. Nem emelte fel a kezét, nem mutatott rá, de minden rezdülése arról árulkodott, hogy kapcsolat van köztük. Rex morgása egyre erősebb lett, mintha testével próbált volna közénk és a férfi közé állni.

Az ösztöneim azonnal megszólaltak. Ez nem egy egyszerű eset volt. A lány talán nem is elveszett volt, hanem csapda. Egy figyelemelterelés, egy „csali”.

Gyengéden megérintettem a vállát, és halkan odasúgtam neki:
– Ne félj. Most már biztonságban vagy.

Közben egy gyors mozdulattal a rádiómért nyúltam. Éreztem, hogy amit első pillantásra ártatlan jelenetnek hittem, valójában valami sokkal komolyabb és veszélyesebb kezdetét jelentette.

És tudtam, hogy a mai szolgálat nem fog egyszerűen véget érni. Ez a találkozás egy láncolat első láncszeme volt – valami olyané, ami örökre bele fog égni az emlékezetembe.