A kora őszi erdő borostyánszínű levelekkel szórta tele a fák alatt megbúvó ösvényeket. A levegő párás volt, a távolban néhol még köd gomolygott, tompítva a fák között átszűrődő fényt. A csendet csak madarak neszezése és a lombok alól felverődő zajok törték meg – mígnem egy dühös kiáltás és fájdalmas nyögés hasított végig a tájon.

Egy idős férfit határozott kezek tepertek a földre. Arca sáros, tekintete megtört volt. Körülötte négy-öt férfi állt, akiknek megjelenése inkább emlékeztetett vadászatra induló ragadozókra, mint emberekre. Durva öltözékük, rongyos kabátjuk, és mocskos arcuk árulkodott: nem most vertek tanyát az erdőben. Rendszeresek voltak. A helyi falvak rémálmaiként ismerték őket – banditák voltak, akik könyörtelenül kihasználták a gyengéket.

– Mondjad már, öreg! Hol rejtegeted az élelmet? A fegyvereket? Pénzt is hallottunk – sziszegte egyikük, miközben újabbat rúgott az öreg oldalába.

– A falu beszélt, ne próbálj meg trükközni – tette hozzá egy másik, akinek arca tele volt sebhelyekkel, valószínűleg korábbi összecsapások emlékeivel.

Az öregember nem válaszolt. Talán nem tudott, talán nem akart. Tisztában volt vele, hogy bármilyen információ csak újabb bajt hozna nemcsak rá, hanem másokra is.

És ekkor tört meg valami. Egy határozott, nyugodt, de határozott női hang szólalt meg:

– Elég volt.

A banditák döbbenten fordultak meg. A köd széléről lépett elő egy magas, egyenes tartású nő, katonai egyenruhában. Nem tűnt felfegyverzettnek, nem volt nála sem gépfegyver, sem taktikai felszerelés. Csak ő maga – és a kisugárzása.

Harmincas évei közepén járhatott. Katonásan összefogott haja, éles arcvonásai és nyugodt tekintete többet mondott minden szónál. Nem ijedt meg. Nem habozott. Egyenesen a földre szorított öregemberhez sétált, letérdelt mellé, és anélkül, hogy a banditákra nézett volna, megvizsgálta.

Ez a közöny volt az, ami igazán feldühítette a férfiakat.

– Te mégis mit képzelsz magadról? – lépett hozzá közelebb az egyik. – Katona vagy? De hol van a kis osztagod? Egyedül jöttél, vagy tényleg ennyire ostoba vagy?

A nő nem válaszolt.

– Talán hallássérült – nevetett fel egy másik, miközben kéjes pillantásokat vetett rá. – Ez a nap egyre szórakoztatóbb.

A vezető, egy szikár, izmos férfi, aki nyilvánvalóan a csapat irányítója volt, odalépett és megragadta a nő karját. A többiek feszülten figyeltek. A helyzet látszólag egyre csak romlott.

És ekkor történt valami, amit egyikük sem várt.

A nő egyetlen mozdulattal kirántotta a karját a férfi szorításából, és szinte egy időben egy könyökléssel vágott az álla alá. Az ütés ereje meglepő volt – a férfi hátraesett, elveszítve az egyensúlyát, és fejét beütötte egy kiálló gyökérbe.

Még fel sem ocsúdhattak, amikor a nő újra mozdult. Villámgyorsan elfordult, és az egyik bandita térdhajlatába rúgott, mire az térdre esett. Egy követ ragadott fel a földről, és a férfi tarkójára sújtott vele – a második támadó is elterült.

A maradék kettő már nem tűnt olyan magabiztosnak.

– Katonai közelharc – mormogta egyikük, miközben elővette a kését. – Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen virágszál ekkora vihar.

– Futni kéne – suttogta a másik.

De késő volt.

A nő halkan, mint egy árnyék, már ott volt mögöttük. Egyikük felé ugrott, térddel a mellkasába csapódva. A másik próbált elszaladni, de csak pár métert tudott megtenni – egy jól irányzott dobás, talán egy éles kő vagy faág, eltalálta a tarkóját. Elterült.

Az egész jelenet nem tartott tovább két percnél. Öt bandita, mind ártalmatlanítva – fegyverek nélkül, puszta kézzel.

Az öregember rémülten nézett fel rá.

– Ki maga…?

A nő azonban csak ennyit mondott:

– Anna vagyok. Katona. Nyugdíjazás előtt két héttel. Most már biztonságban van.

Majd felállt, és elővette a rádióját, amit eddig az egyenruhája belső zsebében rejtegetett.

– Itt 014-es egység. Banditák ártalmatlanítva. Szükségem van evakuálásra, egy civil és öt sebesült bűnöző van nálam. Helyszín: északi tölgyes, keleti ösvény.

A rádióból csak egy halk recsegés hallatszott, majd egy hang:

– Vettem, 014. Egység úton.

Utószó

A történet gyorsan elterjedt a környéken. Az emberek hősként emlegették a katonanőt, aki egyedül szállt szembe a veszéllyel. Anna azonban nem akarta a rivaldafényt. Tudta, hogy amit tett, az nem hősiesség volt, hanem kötelesség.

De mégis: egy nő, fegyver nélkül, az erdőben, öt férfival szemben… Ez nem mindennapi. Ez több annál. Ez egy emlékeztető volt mindenkinek arra, hogy a bátorság nem nemhez, korhoz vagy fizikai erőhöz kötött. A bátorság döntés kérdése.

És néha, az igazság pillanata akkor érkezik el, amikor senki sem számít rá.