A nap lassan kúszott fel a horizont fölé, amikor az első napsugarak beszűrődtek a sűrű lombkoronán át. Antonín valóban azt hitte, hogy az éjszaka lesz számára az utolsó. A fájdalom és a kiszolgáltatottság nyomta minden porcikáját. De amint a világosság erősödött, valami még mélyebb érzés lobbant fel benne: hála a túlélésért.
Az erdő csendje most megváltozott. A madarak csicsergése betöltötte a teret, a szél lágyan mozgatta a lombokat. A vlk — amelyik az előző éjjel mellett maradt, mint egy őrző lény — eltűnt a sötét bokrok között, de Antonín tudta, hogy nem hagyta magára. Az állatok ösztöne, amely korábban a félelemmel és a halál lehetőségével társult, most valami más jelentéssel bírta: védelem, társaság, átlépés a magányon.
Idővel az erdőön átható hangokat hallotta: távoli kutyaugatás, rikkantó madarak, roppanó ágak. Az emberi világ hallatszódott. Az erdei szolgálat tagjai, akik rendszeresen jártak erre — tisztítás, megfigyelés, tűzmegelőzés céljából — megtalálták Antonínt. Vékony, gyenge hang lenni csak csendes nyöszörgés, de elegendő volt ahhoz, hogy felhívja magára a figyelmet.
Gyengéd vigyázással vitték ki az erdőből. Vizet adtak neki, bekötözték a sebeit, takaróba burkolták, hogy melegítse. Az első segély után szállításra került az egészségügyi központba, ahol orvosok és ápolók vizsgálták. Mindenki csodálkozott, hogy ilyen állapotban túlélt. De Antonín felépülése lassú volt — minden mozdulat kínnal járt, minden lélegzetvétel emlékeztetett arra, mennyi szenvedés volt már mögötte.
Közben a hírek elterjedtek. A faluban és a környező településeken suttogták: „Egy ember, elhagyva a saját gyermekeivel.” „Az erdőben várt valamit… valakit.” A történet olyan erős volt, hogy sokan nem hitték el; mások hevesen ítélkeztek. Hogyan lehet elhagyni valakit így? Milyen gonoszságnak kellett lennie ahhoz, hogy az akarata legyen a halálra ítélés?
Antonín, amikor már képes volt beszélni, egy délután összegyűjtötte a kórházi szobájában mindazokat, akik törődtek vele — ápolók, erdőőrzők, orvosok — és megköszönte, hogy nem adták fel. „A természet,” mondta, „és egyetlen állat, amelyik nem hagyott magamra… ők mind többet tettek értem, mint azok, akiket vér kötött hozzám.”
Gyermekei letagadták, elkerültek, de a törvény közbelépett. A bíróság vizsgálni kezdte ügyét, bizonyítékokat gyűjtött — az erdőgondozók jelentéseit, orvosi feljegyzéseket, tanúk vallomásait. A közösség hangja is egyre erősebbé vált, sokan követelték, hogy azok, akik elhagyták őt, viseljék felelősségüket.
Antonín, bár teste gyenge volt, szelleme kezdetben talán még erősebbé vált. Megértette, hogy amit leginkább elvárunk a családtól, nem mindig az történik meg — nem a vér kötelez, hanem az, aki ott van, amikor szükség van rá. A vlk mellett való éjszaka, a természet váratlan szövetségese, olyan tanítás volt számára, amire nem számított, de amit soha nem felejtett el.
A történet vége nem volt mesehosszúságú. Antonín teljes gyógyulása nem volt lehetséges — de nem is az volt a cél, hogy új életet kezdjen tiszta lappal. A cél az volt, hogy átélje a fájdalmat, megismerje az elhagyatottság mélységeit, és újra felfedezze az emberi és állati együttérzés erejét. A vlk, aki a sötétből lépett elő, nem csak testi jelenlét volt — jelképpé vált.
Amikor felépült, Antonín úgy döntött, hogy saját hagyatékát nem azoknak adja, akik elárulták, hanem olyanoknak, akik segítettek — olyan közösségeknek, amelyek az idős embereket támogatják; olyan természetvédelmi szervezeteknek, amelyek az állatok és az erdők védelméért dolgoznak. Gyermekeivel való kapcsolata sosem lesz már ugyanaz — a szeretet és hűség kérdése túl korán megmutatta, ki az, aki csak vérrokon, és ki az, aki igazán számít.
Az igazság, amely akkor ragyogott fel, amikor lelkében a legsötétebb volt, eltörölte a félelmet. Tanúságot tett arról, hogy nincs olyan mélység, amelyből ne lehetne felállni — ha van, aki mellett áll. Ha van, aki marad. És ha még egyetlen lény is megteszi azt, amit embernek kellene: a másikat nem hagyja magára.