Az aréna tizenkétezer embert fogadott aznap este. Minden szék megtelt. A levegőt sűrű töltötte meg a pattogatott kukorica és az izzadság szaga, valamint a várakozás elektromos zümmögése. Ez volt az év legnagyobb eseménye. A fő esemény. A küzdelem, amire mindenki várt. A veretlen bajnok, az ország legrettegettebb profi birkózója éppen a ringbe lépett.

A valódi nevét évekkel ezelőtt elfelejtették. A rajongók, a média, a világ számára egyszerűen Vastitán volt. Két méter húsz centiméter magas. Kétszáz kilogramm izom és csont, és alig fékezte az erőszakot. A vállai olyan szélesek voltak, hogy oldalra kellett fordulnia, hogy átmenjen a szokásos ajtókon. A kezei akkorák voltak, mint egy tányér. A szakálla fekete és dús volt, alatta pedig az állkapcsa állandó kifejezésben tükröződött, alig visszafogott dühvel.

Tíz éven át a Vastitán soha nem veszített hivatalos mérkőzést. Egyszer sem. A mérlege makulátlan volt. A hírneve rémisztő. Az ellenfelek suttogva beszéltek róla. Többen kórházba kerültek, miután megküzdöttek vele. Törött bordák. Kificamodott vállak. Karriereket záró agyrázkódások. Egy férfi egyetlen menet után sem volt hajlandó többé ringbe lépni a Titánnal. Az újságok legyőzhetetlennek nevezték. A rajongók istennek nevezték. A biztosítótársaságok nem voltak hajlandók fedezni a mérkőzéseit.

Amikor a bevonulása megjelent a ring feletti óriási képernyőn, az egész tömeg felállt. A fények elhalványultak. Kemény zene szólt. Nem az a teátrális zene, amit más birkózók használtak. Valami sötétebb. Valami, ami úgy hangzott, mint amikor ipari gépek őrlik a fémet. Füst ömlött a bejárati rámpából. És akkor megjelent.

A Vastitán lassan a ring felé sétált. Fekete harisnyája csillogott a lámpák alatt. Mellkasa meztelen volt, régi hegek hálózták be, amelyek megnyert és túlélt csatákról meséltek. Szándékos lassúsággal mászott fel a lépcsőn. Átlépett a kötélen. Karját a feje fölé emelte, és az aréna felrobbant. Tizenkétezer hang skandálta ugyanazt a nevet újra és újra. Vastitán. Vastitán. Vastitán.

Elvette a mikrofont. Mély hangja volt, szinte komikusan mély, az a fajta hang, ami mintha valahonnan a föld mélyéről jött volna.

Van itt ma este valaki, aki azt hiszi, hogy legyőzhet?

A tömeg üvöltött. Ez volt a forgatókönyv. Ez volt a show. Hamarosan megjelenik egy kihívó. Egy igazi harcos. Egy profi. Valaki, aki hónapokig edzett, hogy szembeszálljon a Titánnal, és elkerülhetetlenül látványos módon megsemmisül. A tömeg ismerte a mintát. Imádták a mintát.

De teltek a másodpercek. Nem jelent meg kihívó. A tömeg mormolt. A Titán körülnézett, zavart színlelve. Hol van az ellenfelem? – kérdezte. Nincs senki elég bátor?

Aztán, az első sor közelében, egy kis kéz emelkedett fel.

Először senki sem értette, mit lát. A kéz túl kicsi volt. Túl fiatal. Egy fiúé volt. Tízéves, talán tizenegy. Kék, sárga ujjú kabátot viselt, a lábához képest kissé rövid farmert és fehér tornacipőt, amely világított az aréna fényei alatt. A haja barna és kócos volt. Az arca kerek és hétköznapi. Úgy nézett ki, mint az a fajta fiú, aki újságot osztogat vagy focizik a parkban.

Felállt. A ring felé indult. A tömeg nevetett. Azt hitték, hogy valami jelenet. Valami vígjáték, amit a szervezők szerveztek, hogy oldják a feszültséget. De a fiú továbbment. Elérte a ring lépcsőit. Felmászott rajtuk. Átbújt a kötelek között, és a szőnyegre lépett.

A nevetés hangosabb lett. A Vastitán néhány másodpercig bámulta a fiút. Aztán hátravetette a fejét, és nevetett. Egy mennydörgő, teátrális nevetés, ami betöltötte az arénát.

Fiú, mondta a mikrofonba. Elvesztetted az édesanyádat? Menj innen! Ne zavard a felnőtteket!

A tömeg ismét nevetett. A fiú nem mozdult.

Bokázni akarok veled, mondta a fiú.

A hangja halk volt. Nem úgy ért el az arénában, mint a Titán hangja. De a mikrofonok felvették. A hangszórók közvetítették. Tizenkétezer ember hallotta, ahogy egy tízéves fiú kimondja azokat a szavakat, amelyeket a felnőtt férfiak egy évtizede túl féltek kimondani.

A Vastitán lehajolt. Kezét a térdére tette. Addig nevetett, amíg az arca elvörösödött. Letörölt egy könnycseppet a szeméből. Megrázta a fejét.

A kisujjammal is összetörhetnélek – mondta. – Tűnj el innen. Csak egy csecsemő vagy.

A fiú előrelépett. Nem vagyok baba. Tudom, hogyan kell harcolni.

A Titán kiegyenesedett. A fiú felé indult. A kontraszt szinte abszurd volt. A Titán több mint kétszer akkora volt, mint a fiú. A karja vastagabb volt, mint a fiú dereka. Lehajolt, amíg az arca centikre nem került a fiú arcától.

Túl rövidek a lábaid, ő…