Klára már hónapok óta ereje határán dolgozott.

Minden reggel a műszakja kezdete előtt érkezett a kórházba, és este utolsóként távozott. Tizenkét éves lánya, Sofie, aki már régóta súlyos egészségügyi problémákkal küzdött, otthon várta.

Ezért volt Klára szinte mindig magánál a telefonját.

Nem azért, mert munka közben ok nélkül akart üzeneteket küldeni a barátainak, vagy a közösségi oldalakon böngészni. Tudnia kellett, hogy Sofie állapota romlott-e.

De egy nap egy alkalmatlan pillanatban megszólalt a telefonja.

Egy másik beteg az osztályon panaszkodott, hogy az ápolónő a műszakja alatt „mindig a telefonját nézi”.

Műszakja vége előtt az osztályvezető felhívta.

Klára azonnal tudta, hogy ez nem egy átlagos beszélgetés lesz.

– Üljön le – mondta kurtán.

Klára állva maradt.

– Mi történt?

Az osztályvezető keresztbe fonta a kezét az asztalon.

– Mától kisegítő munkára helyezlek át.

Klára zavartan pislogott.

– Kérem?

– A betegek panaszkodnak. Azt mondják, állandóan telefonon van. Nem akarok több kifogást hallani.

– De elmagyaráztam Önnek, hogy a lányom beteg. Várom a híreket az orvosoktól. Ha bármi történik…

– Az nem az én problémám.

Ez a mondat minden másnál jobban megütötte.

– Szükségem van erre a munkára – mondta halkan.

Az osztályvezető vállat vont.

– Akkor tegye meg. Mostantól az alapvető betegellátásban fog segíteni. És ha nem tetszik, felmondhat.

Klára lesütötte a szemét.

Tudta, hogy nincs más választása.

Nem engedhette meg magának, hogy elveszítse egyetlen rendszeres jövedelmét Sofia miatt.

Aznap megkapta első megbízatását.

Egy Adam nevű fiatal beteget kellett gondoznia.

A férfi a húszas évei elején járt.

Néhány évvel ezelőtt súlyos sérülést szenvedett, és azóta gyakorlatilag lebénult. Nem tudta mozgatni a karját vagy a lábát. Csak a fejét és a szemét tudta mozgatni.

A dokumentáció szerint állapota már régóta stabil volt.

Adam már évek óta kórházban volt.

Amikor Klara belépett a szobájába, azonnal észrevette a tekintetét.

A férfi minden mozdulatát követte.

„Szia, Adam” – mondta halkan. „Ma gondoskodom rólad.”

A fiatalember pislogott néhányszor.

Klara nem tudta, hogy válaszol-e, vagy csak próbál koncentrálni.

A betegápolóval együtt óvatosan bevitték a fürdőszobába.

Megtöltötte a kádat, ellenőrizte a víz hőmérsékletét, és mindent előkészített, amire szüksége volt.

„Ne aggódj, vigyázok.”

Ádám ránézett.

Klára a szokásos higiéniával kezdte.

Ez egy olyan munka volt, amit sosem tartott könnyűnek, de mindig igyekezett megőrizni páciensei méltóságát.

A szobában szinte teljes csend volt.

Csak a víz fröcskölt halkan a kád szélén.

Klára a munkájára koncentrált.

És ekkor vett észre valami furcsát.

Amikor megpróbálta kissé oldalra fordítani Ádámot, egy hosszú, szabálytalan heget látott a hátán.

Megdöbbent.

Nem az a heg volt, amire az eredeti sérülése miatt számított volna.

Régebbi volt.

És sokkal furcsább.

Klára közelebbről is megvizsgálta.

A heg mellett további apró nyomok voltak.

Néhány ismétlődő szúrásoknak tűnt.

Mások valami olyan nyomaira hasonlítottak, ami már régóta a bőrhöz tapadt.

– Mit tettek veled? – suttogta.

Adam szeme hirtelen hevesen megmozdult.

Egyenesen ránézett.

Klára megdermedt.

– Ádam?

A fiatalember gyorsan pislogott néhányszor.

Klára először azt hitte, hogy fél.

De aztán észrevett valami mást is.

Több apró, szinte láthatatlan jel volt a lapockáján.

Betűknek tűntek.

Klára közelebb hajolt.

És abban a pillanatban hideg futott végig a gerincén.

Nem egy véletlenszerű heg volt.

Egy üzenet.

– Nem… – lehelte.

Adam ránézett.

Klára fogott egy tiszta törölközőt, és óvatosan eltávolította a maradék habszivacsot.

Csak akkor vette észre, hogy az egyik régi heg alatt kifakult tinta van.

Négy szám.

Egy dátum.

Klára tudta.

Ez volt az a dátum, amikor a lányának, Sofie-nak, az első műtétje volt.

Néhány másodpercre elállt a lélegzete.

„Ez lehetetlen.”

Adam gyorsan pislogni kezdett.

Egyszer.

Kétszer.

Háromszor.

Klárának eszébe jutott a teljes bénulásban szenvedő betegekkel folytatott kommunikáció módszere.

Kérdéseket kezdett feltenni neki.

„Akarsz mondani valamit?”

Adam pislogott.

„Igen?”

Egyet pislogott.

„Fontos?”

Két gyors pislogás.

Klárának összeszorult a gyomra.

„Van köze hozzám?”

Adam hosszan nézte a telefonját, ami a polcon hevert.

Aztán ismét pislogott.

Klárá felvette a telefont.

Több nem fogadott hívás is volt a képernyőn.

A kórházból, amely a lánya állapotát figyelte.

De Adam nem a telefont nézte.

Szófia fotóját nézte, amelyet Klárá háttérképként állított be.

Aztán tett valamit, ami megijesztette Klárát.

Lassan a tükör felé fordította a tekintetét.

Klára ugyanabba az irányba nézett.

Semmit sem látott.

Csak önmagát, Ádámot és a fürdőszobát.

De aztán észrevett egy kis karcolást a tükörkereten.

Végighúzta rajta az ujját.

A keret kissé elmozdult.

Klára észrevette.

Óvatosan arrébb tolta.

A tükör mögött egy keskeny üreg volt.

És benne egy kis műanyag boríték.

Klára kihúzta.

Bent egy régi pendrive és egyetlen papírdarab volt.

A papíron ez állt:

**”Ha ez valaha is megtalálja