Egy kis falu szélén temetés zajlott. Az ég borús volt, a felhők alacsonyan úsztak, a szél a fák között suhant, és magával hozta a síró emberek hangját. Az ásott sírgödör mellett már ott állt a lakkozott fakoporsó, körülötte a rokonok és ismerősök lehajtott fejjel, némán vagy imát mormolva. A levegőben fojtogató gyász ült, mintha maga a természet is tudta volna, hogy valaki, aki többet jelentett egy egyszerű szomszédnál, végleg eltávozott.

És ekkor történt valami, amire senki sem számított. A csendet hirtelen paták dobogása törte meg. Először csak távoli, tompa zajnak tűnt, majd egyre erősebben hallatszott. Az emberek idegesen kezdtek hátrafordulni. A következő pillanatban a fák közül előtűnt egy ló – hatalmas, fényes gesztenyebarna szőrrel, homlokán fehér csillaggal. Egyenesen a gyászolók felé vágtatott, gyorsan, eltökélten, mintha láthatatlan erő vezette volna.

A jelenlévők között pánik tört ki. Néhány férfi azonnal megpróbálta a nőket és gyerekeket félrevonni, valaki felkiáltott, hogy az állat veszélyes lehet. A legtöbben azt hitték, hogy a ló megvadult – talán elszökött valahonnan, talán valami megriasztotta. De ahelyett, hogy féktelenül rohant volna át a gyászoló tömegen, a ló hirtelen megállt. Csak néhány lépés választotta el a koporsótól.

Mély csend telepedett a helyszínre. Mintha még a madarak is elhallgattak volna. A ló mozdulatlanul állt, tekintetét egyenesen a koporsóra szegezve. Nem érdekelte a kiabálás, a hadonászás, sem az, hogy megpróbálták elzavarni. Számára csak a koporsó létezett, semmi más.

Amikor a pap elkezdte felolvasni az utolsó imát, a ló lassan lehajtotta a fejét. Úgy, mintha meghajolna. Majd halkan dobbantott egyet a patájával a földön. A jelenlévőket a hideg futotta végig. Nem tudták felfogni, hogyan lehetséges, hogy egy állat így érzékelje a helyzet súlyát.

Ekkor az egyik férfi, aki közelebb állt, remegő hangon megszólalt:
– Hiszen ez a halott lova…

És valóban. A ló annak az embernek a társa volt, akit éppen eltemettek. Szinte húsz éven keresztül éltek együtt – a fiatalkortól az öregségig. Az egész falu tudta, hogy a férfi és a ló elválaszthatatlanok voltak. Nap mint nap együtt dolgoztak a földeken, esténként együtt tértek haza. Esőben, napsütésben, fagyban és hőségben is egymás mellett voltak. Amikor a férfi megbetegedett, sokan látták, hogy a ló hosszú órákon át álldogált a háza előtt, mintha várná, hogy gazdája újra kijöjjön.

Hogy hogyan került ki a karámból, senki sem tudta. A család biztos volt benne, hogy az állatot bezárták az istállóba. Mégis, valahogy megtalálta az utat. És ami a legkülönösebb: pontosan abban a pillanatban érkezett, amikor a koporsót a sírba engedték.

Amikor a kötelek lassan ereszkedni kezdtek, és a fakoporsó a föld mélye felé indult, a ló halkan felnyerített. Nem dühösen, nem félelemből – sokkal inkább úgy, mintha utoljára búcsúzna. Ezután óvatosan előrébb lépett, és orrával megérintette a koporsó fedelét. A jelenlévőknek elállt a lélegzetük. A mozdulat annyira emberi, annyira megrendítő volt, hogy sokan nem tudták visszatartani könnyeiket.

Senki sem próbálta elzavarni a lovat. Mindenki megértette, hogy ez az állat saját módján búcsúzik a gazdájától. Néhány percig állt ott némán, majd lassan megfordult, és elindult vissza az erdő felé. Fejét lehajtva lépkedett, mintha maga is gyászolt volna.

A történetről még hetekig beszéltek a faluban. Voltak, akik azt mondták, mindez puszta véletlen: a ló kiszökött, és a zaj miatt oda rohant. Mások viszont meg voltak győződve arról, hogy az állat érezte gazdája halálát, és tudatosan jött el, hogy elköszönjön. Néhányan még tovább mentek, és úgy vélték, a férfi lelke hívta magához utoljára hű társát.

Bármi is legyen az igazság, azok, akik ott voltak, életük végéig emlékezni fognak erre a pillanatra. Mert ritkán láthatja az ember, hogy egy állat és egy ember közötti kötelék erősebb, mint maga a halál.

Ez a megrendítő történet gyorsan túljutott a falu határain. Az emberek a piacokon beszéltek róla, az interneten osztották meg, és sokan írták: ilyen pillanatok bizonyítják, hogy az ember és állat közötti barátság sokkal mélyebb lehet, mint azt hinnénk. A gyász, a hűség és a szeretet nem csak az emberek kiváltsága – hanem azoké is, akikkel megosztjuk az életünket.