Egy temetés mindig szomorú esemény, de az, ami azon a napsütéses délutánon történt, az egész falut félelemmel és rémülettel töltötte el. Egy kislány utolsó útját kísérték a rokonok, barátok és szomszédok. Minden a szokásos rendben indult: a pap imát mondott, a gyászolók lehajtott fejjel álltak, és a sírásók lassan készülődtek, hogy a kis koporsót a föld mélyére engedjék. Senki sem sejtette, hogy néhány perc múlva a gyász szertartás szörnyű, hátborzongató jelenetté válik.
Amikor a koporsó már a sírgödör alján feküdt, a föld váratlanul megmozdult. Először csak apró rezdülésnek tűnt, majd az egész gödör környéke hullámozni kezdett. A következő pillanatban tucatnyi, majd száznyi kígyó tört elő a friss homokból. A hidegvérű állatok sziszegve kúsztak a koporsóra, körbetekerték magukat a szélein, és felemelt fejjel figyeltek.
A gyászolók közül több nő felsikoltott, a férfiak pedig ösztönösen léptek előre, mintha el akarták volna űzni a hüllőket. Ám mielőtt bármit tehettek volna, újabb rémület érkezett. A föld repedéseiből fekete skorpiók másztak elő, méghozzá tucatjával. Villámgyors mozgással gyűltek össze a koporsó körül, mintha valami láthatatlan erő vonzaná őket.
A tömeg dermedten állt. Még a pap is elsápadt, remegő kézzel szorította keresztjét, és képtelen volt folytatni az imát. Egyesek keresztet vetettek, mások suttogni kezdtek:
– Ez egy jel…
– A lány lelke nem talál nyugalmat…
– Ez a hely átkozott…
A babonás félelem villámgyorsan eluralkodott a jelenlévőkön. Voltak, akik rohanni akartak a temető kapuja felé, mások bénultan álltak, és képtelenek voltak elmozdulni.
A gyászszertartás megszakadt. Mindenki a földből előmászó állatokra bámult, akik szinte falat képeztek a koporsó körül. A jelenet annyira szürreálisnak és ijesztőnek tűnt, mintha maga a természet tiltakozna az eltemetés ellen.
Ekkor azonban néhány idősebb férfi közelebb merészkedett, hogy jobban szemügyre vegye a jelenséget. És amit észrevettek, attól a jelenlévőkben végleg megfagyott a vér. A kígyók és a skorpiók nem céltalanul jelentek meg. Egyenesen a koporsó alól törtek elő, mintha abból a helyből áramlott volna valami, ami vonzotta őket.
A sírásók, akik előző nap ásták ki a gödröt, ekkor eszükbe juttatták, hogy munka közben különös üregeket találtak a földben, de nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget. Kiderült: az egész temető szélét régóta lakta egy mérges hüllőkből és ízeltlábúakból álló kolónia, amelynek járatai pontosan ott futottak, ahol a kislány sírját kiásták.
De volt valami, ami még hátborzongatóbbá tette az egészet. A férfiak látták, hogy a koporsó oldalához szorulva apró repedések nyíltak, és az édes illatú temetési virágok gyökerei közül egy különös anyag szivárgott: egy balzsamos folyadék, amellyel a koporsót korábban bekenték. Ez az illat vonzotta elő a kígyókat és a skorpiókat – számukra olyan volt, mint mágnes.
Amikor ez kiderült, a gyászolókat újra a félelem járta át. Mert bár a magyarázat racionális volt, a látványt akkor sem lehetett könnyen elfelejteni. Úgy tűnt, mintha a kislány sírját valóban őriznék ezek a rémisztő lények, mintha valamilyen ősi, megmagyarázhatatlan törvény alapján álltak volna sorfalat.
Végül a pap reszkető hangon befejezte az imát, a sírásók pedig nagy nehézségek árán földet kezdtek lapátolni a sírra. A kígyók és a skorpiók közül néhány lassan visszavonult a repedésekbe, mások a föld alá húzódtak, mintha feladatukat elvégezték volna.
A jelenlévők sokáig nem tudtak megszólalni. Egyesek úgy vélték, mindez pusztán természetes jelenség volt, szerencsétlen véletlen, amit a koporsó anyaga és a környék állatvilága okozott. Mások azonban meg voltak győződve róla, hogy a kislány halála körül valami titokzatos erő munkálkodik.
Bármi is volt az igazság, a temetésen megjelentek egyetértettek: ilyen jelenetet még soha életükben nem láttak. És azóta is, ha valaki szóba hozza a kislány sírját, mindenki csak halkan, óvatosan beszél róla – mert emlékezetükben máig ott él a kép, ahogy a kígyók és a skorpiók százai a földből előbújva körülölelik a koporsót.