Késő este volt. A sürgősségi osztály fénycsövei hidegen világították meg a kórházi folyosókat, ahogy általában mindig. A személyzet éppen egy balesetes beteg ellátása után próbált némi nyugalmat találni, amikor halkan kinyílt az automata ajtó. Egy vékony, alig kilencéves kisfiú lépett be. Egyedül. Se felnőtt, se testvér, se szülő nem volt vele.

Az éjszakás nővér észrevette őt, és egy pillanatra megtorpant.

A kisfiú lassan, bizonytalan léptekkel közeledett a pulthoz. Ruhái szakadtak, túlméretezettek voltak, mintha felnőtteké lettek volna. Cipője kopott, arcán sápadtság, ajkain remegés, szemei vörösek és könnyesek.

– Nagyon… fáj… a hasam… – mondta halkan, szinte suttogva, majd meggörnyedve leült a váró padjára.

A nővér azonnal cselekedett. A gyerek nyilvánvalóan szenvedett, és az is nyilvánvaló volt, hogy valami nincs rendben. Az ügyeletes orvost azonnal hívták, és néhány percen belül a kisfiút be is kísérték a vizsgálóba.

Az orvos – tapasztalt belgyógyász, több mint húsz éve dolgozott sürgősségi osztályon – próbált kapcsolatot teremteni a gyerekkel.

– Mi a neved? Hol laknak a szüleid? Elesél valahol? Történt valami?

A kisfiú csak a fejét rázta.

– Nem tudom… csak fáj… – ismételte újra és újra.

Az orvos és az ápolók tapintatosan, de egyre növekvő aggodalommal próbálták kideríteni, mi történhetett. A gyerek semmilyen külsérelmi nyomot nem viselt, de a testtartása, a remegése, a pupillái és a fájdalom intenzitása nem tűnt normálisnak.

– Teljes hasüregi röntgen – döntött végül az orvos. – Nem várhatunk. Ez nem egyszerű gyomorrontás.

Néhány percen belül elkészültek a felvételek, és amikor az első képek megjelentek a monitoron, a rendelőben dermedt csend lett. Mindenki, aki ott állt – az orvos, a röntgenasszisztens, a nővér –, egy pillanatig nem mozdult.

A röntgenfelvételen több szokatlan, idegen tárgy körvonala rajzolódott ki a gyermek testében. Fémes, szabálytalan formák, amik egyértelműen nem természetes úton kerültek oda. Az orvos arca elkomorult. Halkan szólalt meg:

– Ezek… ezek nem lehetnek ott véletlenül.

Azonnali konzultációt hívtak össze. Műtétet rendeltek el, sürgősséggel. A kisfiút a műtőbe szállították, miközben az altatóorvos csendesen beszélt hozzá, hogy nyugodt maradjon. A gyerek végig szorította a kezét, egyetlen kérdést tett fel:

– Ugye nem haragszanak rám?

A kérdés szívbemarkoló volt. A választ azonban már nem hallotta – elszenderült az altatás alatt.

A műtét során az orvosok döbbenten látták, hogy a gyermek gyomrában és vékonybelében több apró fémtárgy volt: rozsdás csavarok, szegek, gyűrött alufólia, apró fémpénzek. Valaki vagy valami arra késztette, hogy ezeket lenyelje. A látvány felkavaró volt.

Miután a tárgyakat eltávolították, a fiú állapota stabilizálódott. De a történet ezzel nem ért véget.

A valódi kérdés: mi történt a fiúval, mielőtt bejött?

A műtét után a kórházi pszichológus próbált beszélni a gyermekkel. Először félénk volt, nem akart beszélni. De néhány nap múlva, amikor már kevésbé félt, lassan elkezdett mesélni. Elmondta, hogy az anyja már régen nincs vele, és az apja gyakran zárta be egyedül a lakásba, néha napokra. Enni nem mindig kapott. Azt hitte, hogy ha megeszik egy-egy apró tárgyat, akkor eltelik, elmúlik az éhség.

Nem tudta, hogy ez milyen veszélyes lehet. Nem tudta, hogy ezzel az életét kockáztatja. Csak azt tudta, hogy nagyon fájt a hasa, és senki más nem volt, aki segíthetett volna – csak a kórház.

A gyámhatóság értesítése után a rendőrség is vizsgálatot indított. Az apát előállították, és a szociális munkások azonnali hatállyal intézkedtek a fiú védelméről. Kiderült, hogy a gyereket hónapokon át elhanyagolták. Nem járt iskolába, nem kapott megfelelő ételt, és teljesen magára volt hagyva.

A kisfiú, aki végül megmentette saját magát

A történet szívszorító, de egyben felemelő is. A kilencéves fiú, minden szenvedés és félelem ellenére, megtette az egyetlen dolgot, amit megtehetett: segítséget kért. Egyedül, egy gyenge testben, szakadt ruhában belépett a sürgősségire – mert tudta, hogy ha nem teszi, talán már nem éli meg a reggelt.

A kórházi dolgozók, akik már sok mindent láttak, azt mondták, ritkán találkoznak ilyen bátor gyerekkel. Egyikük így fogalmazott:

– Ő volt az, aki kimenekült a saját poklából. Csak kilenc éves, de többet tett önmagáért, mint sok felnőtt.

A fiú jelenleg gyermekvédelmi intézetben van, pszichológusok segítik a felépülését – nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is. Új iskolát kezdett, új barátokat szerzett, és végre van, aki minden este mesét olvas neki.

És a hasa már nem fáj.