Damien Ashford herceg szórakozott mosollyal mondta ki e szavakat az egész királyi udvar előtt.

Néhány másodpercig csend honolt.

Aztán nevetés söpört végig a nagytermen.

Lily egy márványoszlop mellett állt, ezüsttálcát tartva a kezében. Egyszerű, bézs színű szolgálólány-ruhát viselt. Szinte észrevehetetlen volt a nemesek selyemruhái, drágakövei és díszes egyenruhái között.

Ez mindenkinek tökéletesen megfelelt.

Egy szolgálólány dolga a kiszolgálás volt.

Nem az, hogy beszéljen.

És végképp nem az, hogy a figyelem középpontjába kerüljön.

Damien mégis épp most állította őt a reflektorfénybe az egész udvar előtt.

– Nos? – kérdezte.

Lily lehajtotta a fejét.

– Csupán szolgálólány vagyok, Fenség.

A teremben újra felhangzott a nevetés.

Egy fiatal grófnő legyezőjével takarta el a száját.

– Szegényke. Valószínűleg tényleg azt hiszi, hogy a herceg megkéri a kezét.

Más nemesek is csatlakoztak a gúnyolódáshoz.

Damien halványan elmosolyodott.

Nem volt kedves mosoly.

Olyan ember mosolya volt ez, aki épp szórakoztató elfoglaltságot talált magának.

Aztán a terem legbecsesebb ereklyéje felé fordult.

A legendás királyi kard felé.

A kard egy kör alakú kőtalapzat közepén állt.

Pengéje mélyen a kőbe ágyazódott.

A legenda szerint az Ashford-dinasztia első királya hagyta ott több mint háromszáz évvel ezelőtt.

Úgy tartották, csak az képes kihúzni, akinek joga van a korona viselésére. Hercegek generációi próbálkoztak már vele.

Néhányan még gyermekkorukban.

Mások már felnőtt harcosként.

Senki sem járt sikerrel.

Még Damien sem.

Ő maga is megpróbálta alig néhány perccel korábban.

Rátette a kezét a markolatra.

Húzni kezdte.

A kard meg sem moccant.

Több vendég is igyekezett elfojtani a nevetését.

Damien azonban viccet csinált a dologból.

Most pedig még jobb ötlete támadt.

Lilyre mutatott.

– Húzd ki. A teremben ismét kitört a nevetés.

– És ha sikerrel jársz – tette hozzá a herceg –, még a mai napon feleségül veszlek.

Néhány vendég olyan hangosan nevetett, hogy hangjuk visszhangzott a magas falakról.

Lily azonban nem reagált.

Nem vitatkozott.

Nem könyörgött.

Egyszerűen csak a kardot nézte.

És hirtelen valami megváltozott.

Megváltozott az arckifejezése.

Mintha már nem is hallotta volna a körülötte zajló mulatozást.

Megtette az első lépést.

Aztán a másodikat.

A nevetés fokozatosan elült.

Damien arcáról eltűnt a mosoly.

Lily néhány lépéssel a kard előtt megállt.

Hosszú ideig vizsgálgatta.

Aztán észrevett valamit, amit mások nem vettek észre.

Apró repedés húzódott a kőben, közvetlenül a markolat alatt.

Letette a tálcát a földre.

Az egyik őr azonnal előlépett.

– Szolgáló, mit csinálsz?

Damien egyetlen kézmozdulattal megállította.

– Hagyd csak.

Lily a markolatra tette a kezét.

Csend borult a teremre. Senki sem számított arra, hogy bármi történik.

Ahogy mindig.

Lily behunyta a szemét.

És ekkor megszólalt egy hang.

Egy halk, fémes kattanás.

Damien elsápadt.

A kard megmozdult.

Csak egy kicsit.

De megmozdult.

A nevetés elhalt.

Senki sem mert lélegzetet venni.

Lily kinyitotta a szemét.

Lassan, mindkét kezével megragadta a markolatot.

És húzni kezdte.

A lába alatt megrepedt a kő.

– Ez lehetetlen – suttogta valaki.

Lily másodszor is meghúzta.

Ezúttal a kard néhány centiméternyit kiemelkedett a kőből.

Valaki elejtett egy serleget a teremben.

Aztán éles hang hallatszott.

A penge kiszabadult.

Lily a kezében tartotta a legendás királyi kardot.

Senki sem nevetett.

Damien csak meredt rá.

Apja, Edmund király felállt a trónról.

– Tedd le azt a kardot! – mondta.

Lily ránézett.

– Miért, Felség? A király nem válaszolt.

Ugyanis épp olyasmit látott, amire nem számított.

Ősi jelek jelentek meg a pengén.

Ugyanazok a jelek, amelyek a királyi pecséten is szerepeltek.

A király elsápadt.

– Hol láttad ezt?

Lily megrázta a fejét.

– Sehol.

– Ki tanított meg arra, hogyan kell tartani ezt a kardot?

– Senki.

– Akkor miért tudtad kihúzni?

Lily néhány másodpercig ránézett.

– Mert felismert.

Morajlás futott végig a termen.

Damien egy lépést tett előre.

– Hogy érted ezt? – Lily felé fordult.

– Ez a kard nem vérvonal alapján választ gazdát.

– A legenda mást mond.

– A legenda hazudik.

Több nemes is levegőért kapkodott.

Senki sem mert ilyen hangnemben beszélni a királlyal.

Damien összeráncolta a homlokát.

– Honnan tudod ezt?

Lily lassan megfordította a kardot.

Egy apró jel volt a penge hátoldalán.

A király meglátta.

És hirtelen úgy festett, mintha villámcsapás érte volna.

– Ez…

Lily a jelre nézett.

– Az anyámnak is ilyen volt.

A király szája tátva maradt a döbbenettől.

– Az anyádnak?

Lily bólintott.

– Azt mondta, születése óta megvolt neki.

A király néhány lassú lépéssel lejött a trónemelvényről.

– Mi volt a neve?

Lily válaszolt.

És abban a pillanatban, ahogy kimondta a nevet, a király megállt.

Damien az apjára nézett.

– Atyám?

A király néma maradt.

Aztán a trón mellett álló idős tanácsadóhoz fordult.

– Hozasd ide a levéltárost.

– Felség?

– Azonnal.

A levéltáros percek alatt megérkezett.

A király valamit súgott neki.

Az öregember azonnal Lily felé fordult.

– Mutasd a bal kezedet.

Lily habozott.

Aztán kinyújtotta a kezét.

A levéltáros elsápadt.

Apró, félhold alakú heg éktelenkedett a csuklóján. Az öregember a szájához kapott.

– Ő az.

Damien hátrafordult. – Kicsoda?

A levéltáros a királyra nézett.

– A lány a jóslatból.

Morajlás futott végig a termen.

A király rogyadozva visszaült a trónjára.

– Húsz évvel ezelőtt – kezdte a levéltáros – a királyi család elveszített egy gyermeket.

Damien megdermedt.

– Ez lehetetlen.

– Hivatalosan halottnak nyilvánították a gyermeket.

– Hivatalosan?

A levéltáros bólintott.

– Mert az igazság más volt.

Lily még mindig a kardot tartotta.

– Mi volt az?

Az öregember felnézett.