Apró cipőjük kopogott a nedves macskaköveken. Világoskék ruhájukat lengette a hideg délutáni szél, nevetésük pedig visszhangzott a kávézók között.

Az emberek utánuk fordultak.

Néhány turista abbahagyta a fényképezést.

Egy kávéházi asztalnál ülő férfi még a kávéscsészéjét is letette, és értetlenül figyelte a szaladó gyerekeket.

A szülők ugyanis mit sem sejtettek arról, mire készülnek a lányok.

A tér túlsó oldalán egy idős asszony ült a kőlépcsőn.

Egyedül volt.

Kopott kabátot viselt, amely már régen elvesztette eredeti színét. Ölében egy régi vászontáska pihent, ősz haja pedig borzolt volt. Görnyedten ült, kezét az ujjaiba rejtette, tekintetét pedig a földre szegezte.

Úgy festett, mintha láthatatlanná akarna válni.

Mint valaki, aki mellett úgy mennek el az emberek, hogy rá sem pillantanak.

Mégis éppen felé tartott a három kislány.

Úgy szaladtak, mintha egész életükben ismerték volna az asszonyt.

– Várjatok! – kiáltott fel az anyjuk.

Már késő volt.

A lányok odaértek a lépcsőhöz, és egyetlen pillanatnyi habozás nélkül az idős asszonyra vetették magukat.

Az egyik egyenesen az ölébe mászott.

A másik a nyakába csimpaszkodott.

A harmadik a kopott kabáthoz simult, és abba temette az arcát. Az idős asszony teljesen megdermedt.

Eleinte nem tudta, mit tegyen.

Keze a levegőben maradt.

Mintha attól félt volna, hogy egyetlen mozdulattal is megijeszti a gyerekeket.

Aztán lassan felemelte az egyik kezét.

Az első kislány hátára tette.

És sírva fakadt.

Közben a gyerekek anyja is odafutott a lépcsőhöz.

– Istenem… nagyon sajnálom – suttogta. – Fogalmam sincs, miért tették ezt.

Néhány másodperccel később a férje is megérkezett.

Lihegett. – Mi történik?

Ám egyik lány sem húzódott el az idős asszonytól.

Épp ellenkezőleg.

Az egyikük gyengéden megsimogatta az arcát.

– Ne aggódj – suttogta.

Az idős asszony lehunyta a szemét.

Könnyek kezdtek végigfolyni az arcán.

Az anya nézte a jelenetet, és egyre tanácstalanabbá vált.

– Lányok – mondta halkan –, ismeritek ezt a hölgyet?

Mindhárman megrázták a fejüket.

– Még sosem láttátok?

– Nem – felelte az egyikük.

Az anya a férjére nézett.

A férfi csak tehetetlenül vállat vont.

Aztán valami furcsát vett észre.

A legkisebb lánya olyan tekintettel nézett az idős asszonyra, amilyet még sosem látott nála.

Nem olyan tekintet volt ez, amilyennel egy gyerek az idegeneket szokta nézni.

Furcsa nyugalom áradt belőle.

Mintha valami ismerőset látott volna az idős asszonyban.

– Miért szaladtatok utána? – kérdezte az anya.

A kislány vállat vont. – Nem tudom.

– Akkor miért öleltétek meg?

A lány egy pillanatig gondolkodott.

Aztán az idős asszonyra mutatott.

– Mert szomorú volt.

Az anya érezte, ahogy gombóc nő a torkában.

– És honnan tudtad, hogy szomorú?

A gyerek egyszerűen, tényszerűen válaszolt:

– Úgy, ahogy te szoktad, amikor azt a fényképet nézed.

Az anya elsápadt.

– Milyen fényképet?

A lány ránézett.

– Azt, amit a hálószobában rejtegetsz.

A mellette álló férfi összeráncolta a homlokát.

– Milyen fényképet?

Az asszony nem válaszolt.

Mert pontosan tudta, melyik fényképről beszél a lánya.

Régi fénykép volt.

Egy dobozban őrizte, olyan dolgok között, amelyekről otthon szinte sosem esett szó.

A fényképen egy fiatal nő látszott.

Mosolygott a fényképezőgépbe.

Hosszú, sötét haja volt.

És ugyanolyan szeme, mint a lányainak.

Az anya érezte, ahogy végigfut a hátán a hideg.

Lassan az idős asszony felé fordult. – Asszonyom…

Az idős asszony kinyitotta a szemét.

Tekintete találkozott a másik nőével.

És néhány másodpercig egyikük sem mozdult.

– Honnan ismerik magát? – kérdezte az anya.

Az idős asszony levegőt vett.

Remegett az ajka.

Aztán a három kislányra nézett.

Tekintete végigsiklott az arcukon.

A szemükön.

A hajukon.

A mosolyukon.

És így suttogta:

– Olyan a szemük, mint a lányomé. – Egy pillanatra mintha minden elcsendesedett volna a téren.

Az anya érezte, hogy elgyengül a lába.

– A… lánya?

Az idős asszony bólintott.

– Igen.

– De ez lehetetlen.

Az idős asszony könnyek között, halványan elmosolyodott.

– Tudom.

– Hogy hívták?

Az idős asszony kimondta a nevet.

Az anya megdermedt.

Ugyanaz a név volt ez, amely a régi fénykép hátuljára volt írva.

Az a név, amelyet egykor az édesanyja árult el neki.

Annak a nőnek a neve, akiről egész életében azt hitte, hogy sosem ismerte.

– Honnan ismerte? – kérdezte.

Az idős asszony sokáig hallgatott.

Aztán az egyik kislány arcára tette a kezét.

– Ő volt a lányom.

Az anya összerezzent.

– Mi történt vele?

Az idős asszony lehajtotta a fejét.

– Évekkel ezelőtt elment otthonról.

– Hová?

– Nem tudom.

– Soha nem tért vissza?

Az idős asszony megrázta a fejét.

– Kerestem.

Hangjában olyan fájdalom csengett, amelyet nem lehetett volna megjátszani.

– Éveken át kerestem. Kórházakat hívtam fel. Rendőrségre mentem. Kérdezgettem azokat, akik ismerték. Senki sem tudta megmondani, hol van.

Az anya lassan mellé ült.

– És aztán mi történt?

Az idős asszony a gyerekekre nézett.

– Idővel rájöttem, hogy talán sosem tér vissza.

Az egyik kislány újra átölelte. Az öregasszony szorosan magához ölelte. – De ma reggel – folytatta –, azzal az érzéssel ébredtem, hogy végre látni fogom őt.

Az anya a szájához emelte a kezét.

– Miért?

Az öregasszony megrázta a fejét.

– Nem tudom.

Aztán egyenesen ránézett.

– Vannak dolgok, amiket egyszerűen csak érez az ember.

Az asszony sírva fakadt.

Ám egy dolgot még mindig nem értett.

– Honnan tudhatod, hogy az övéi?

Az öregasszony az ikrek közül az idősebbre pillantott.

– B