Teljes csend borult a trónteremre. Minden szem a fiatal nőre szegeződött, ahogy lassan közeledett a különös fakerethez. Néhány kérő alig várta, hogy szemtanúja legyen a lány megaláztatásának; biztosak voltak benne, hogy a herceg most tévedett.

A fiatal nő azonban nem állt meg. Mély levegőt vett, felemelte a fejét, és egyenesen a herceg szemébe nézett.

– Biztos benne, Fenség? – kérdezte halkan a ceremóniamester.

– Azt mondtam, engedjék oda – felelte határozottan a herceg.

A nő a kerethez lépett. Egy pillanatra mintha habozott volna. Aztán óvatosan belépett, és a közepére állt. Olyan nagy volt a csend a teremben, hogy még a selyemruhák suhogása is hallatszott.

A herceg előrehajolt.

Három év óta először fordult elő, hogy nem mosolygott, és nem is tűnt unottnak. Tekintete éles volt és várakozással teli. Hosszú másodpercekig figyelte a nőt, majd felállt a trónjáról.

– Maradjon pontosan úgy, ahogy most van – kérte.

A fiatal nő meglepetten bólintott.

A herceg lelépett a lépcsőfokokon, és a kerethez ment. Kezét a keret felső szélére tette, és lassan körbejárta. Aztán a királyhoz fordult.

– Atyám, végre megtaláltam őt.

A király értetlenül pislogott.

– Kit találtál meg?

– A nőt, akit kerestem.

Meglepett sóhajok futottak végig a termen. A kérők suttogni kezdtek egymás közt; némelyikük alig hitt a fülének.

– De hát… – kezdte az egyikük, ám a herceg pillantása láttán elhallgatott.

Eközben a fiatal nő kilépett a keretből. Zavarodottnak tűnt; láthatóan nem értette, mi történt éppen.

– Fenség, attól tartok, téved. Én nem vagyok olyan, mint a többi nő, aki ma eljött. Nincsenek díszes ruháim, sem előkelő őseim, és az alakom sem olyan, amit az udvar megcsodálna. A herceg rámosolygott.

– Éppen ezért vagy más. Ám még mindig nem érted, mit is kerestem valójában.

Ezután a jelenlévők felé fordult, és a fakeretre mutatott.

– Három éven át mindenki azon tűnődött, miért kértem meg minden kérőt, hogy lépjen át ezen a kereten. Azt hittétek, valamiféle próba ez: a szépségé, az alaké vagy a testi arányoké. Ám az igazság az, hogy valami egészen mást kerestem.

A király összeráncolta a homlokát.

– Nos, akkor… magyarázd el nekünk!

A herceg a fához érintette a tenyerét. – Ezt a keretet az északi torony egyik régi ajtónyílásának pontos méretei alapján készíttettem. A családi hagyomány szerint dinasztiánk első királynéja lépett át rajta, amikor a háború után visszatért a palotába. Akkoriban még csak egy egyszerű lány volt – sem vagyona, sem nemesi származása nem volt. Az emberek gúnyolták, mégis ő mentette meg a királyságot az összeomlástól.

Néhány udvaronc nyugtalanná vált.

– Nagyapám azt mondta: az igazi királyné arról ismerszik meg, hogyan viselkedik, amikor mások alsóbbrendűként kezelik. Ezért készíttettem ezt a keretet. Sosem arról szólt a dolog, kinek van a legszebb alakja. Azt akartam kideríteni, ki képes hű maradni önmagához akkor is, ha mások gúnyolódásával kell szembenéznie.

A herceg a fiatal nő felé fordult.

– Amíg várakoztak, a legtöbb jelölt igyekezett lenyűgözni a környezetét. Egyesek nemesi származásukkal kérkedtek, mások a szolgákat alázták meg, megint mások pedig azokon a nőkön nevettek, akiket kevésbé szépnek tartottak. Te viszont, amióta csak megérkeztél, egyetlen bántó szót sem ejtettél. Hallottad a gúnyos megjegyzéseket, mégsem válaszoltál sértéssel. S amikor a ceremóniamester el akart küldeni, nem próbáltad megalázni őt, és nem is követeltél kivételezést magadnak.

A nő lesütötte a szemét.

– Egyszerűen nem akartam senkinek sem kellemetlenséget okozni.

– És pontosan ezt akartam megtudni – felelte a herceg.

Abban a pillanatban megszólalt a király. – De miért hagyta, hogy belépjen a körbe, ha már eleve tudta, hogy őt választja? – kérdezte a herceg, miközben elmosolyodott.

– Mert látni akartam, hogyan bánnak vele mások. Egy királyné nem élhet csupán a palota falai között, szolgák gyűrűjében. Olyan emberekkel kell majd érintkeznie, akik talán a külseje, a származása vagy a vagyona alapján ítélik meg. Olyan nőre van szükségem, aki akkor sem veszíti el a méltóságát, ha mások igazságtalanul bánnak vele.

Ezután a fiatal nő felé fordult.

– Megkérdezhetem, mi a neve?

– Amálie a nevem, Fenség.

– Amálie – ismételte meg a herceg. – Megtiszteltetés lenne, ha velem vacsorázna – nem mint a korona várományosa, hanem mint egy nő, akit szeretnék jobban megismerni.

A fiatal nő meglepetten nézett fel. Könnyek gyűltek a szemébe.

– És mi van, ha kiderül, hogy nem az vagyok, akinek képzel?

– Akkor tovább folytatom az ismerkedést. Nem tökéletes nőt keresek, hanem valakit, aki előtt őszinte lehetek.

A király hosszú ideig hallgatott. Aztán lassan felállt, és Amálie elé lépett.

– Úgy tűnik, a fiam végre megértette, mit jelent királynét választani – mondta, és meghajolt a lány előtt.

Azok a nők, akik még az imént gúnyolták őt, lesütötték a szemüket. Néhányan elpirultak, mások pedig úgy tettek, mintha az egészhez semmi közük nem lenne.

Amálie azonban nem vágyott bosszúra. Egyszerűen mély levegőt vett, és elfogadta a herceg meghívását. Így esett meg, hogy három évnyi keresgélés és több száz jelentkező elutasítása után a herceg végre rátalált egy nőre, akit meg szeretett volna ismerni. Nem a ruhája, az alakja vagy az előkelő származása miatt választotta. Azért keltette fel az érdeklődését, mert képes volt megőrizni a méltóságát még akkor is, amikor az egész…