Adrian herceget évek óta az egész királyság egyik legkívánatosabb agglegényeként tartották számon. Gazdag volt, művelt és előkelő származású; egy napon trónra kellett lépnie.

Ám volt egy probléma.

Nem volt hajlandó megházasodni.

Az évek során az uralkodó tucatnyi fiatal hölggyel ismertette meg fiát az ország legelőkelőbb családjaiból. Hercegnők érkeztek, valamint hercegek, grófok és gazdag kereskedők leányai. Volt köztük, aki rendkívüli szépséggel, mások éles ésszel, megint mások pedig évszázadokra visszanyúló családfával büszkélkedhettek.

Adrian azonban minden alkalommal végighallgatta a bemutatkozásukat, udvariasan elmosolyodott, végül pedig ugyanazt mondta:

– Nem ő az igazi.

Senki sem értette, pontosan mit is keres.

Így hát egy estén az apa nyíltan kérdőre vonta fiát.

– Adrian, egy napon király leszel. Nem töltheted az egész életedet azzal, hogy visszautasítasz minden nőt, aki az utadba kerül. Mit keresel tulajdonképpen?

A herceg egy pillanatig hallgatott.

Majd a terem sarkában játszó zenészekre pillantva így szólt:

– Olyan nőt akarok, akinek a hangja feledteti velem az egész világot.

Az uralkodó összevonta a szemöldökét.

– Ez nem válasz.

– Számomra az.

Néhány nappal később a herceg kihirdette döntését az udvar előtt. – Nem származás, vagyon vagy külső alapján választok feleséget – jelentette ki a díszes bálon. – A hangját akarom hallani.

Zsongás futott végig a termen.

– Egy hónap múlva az ország minden tájáról érkező hölgyeket fogadunk a palotában. Mindannyian egyforma álarcot viselnek majd, és az udvar elé lépnek. Nem ismerem majd sem a nevüket, sem a családjukat. Nem látom az arcukat. Csak hallgatni fogom őket.

– És melyiket választod majd? – kérdezte az egyik herceg.

A herceg halványan elmosolyodott.

– Azt, aki megérinti a szívemet.

A hír napok alatt bejárta az egész királyságot. Az ország minden szegletéből érkeztek nők a palotába.

Volt, aki hintóban, népes kísérettel érkezett. Mások napokon át utaztak, csak azért az egyetlen esélyért, hogy hercegnővé válhassanak.

A kijelölt napon a trónterem zsúfolásig megtelt.

Kilencvenkilenc fiatal nő várakozott a súlyos ajtók mögött.

Mindannyian egyforma maszkot viseltek.

A herceg a trónon ült; oldalán a királyné, a király, tanácsadói és az ország legelőkelőbb nemesei foglaltak helyet.

Az első fiatal nő fellépett a dobogóra.

Gyönyörűen énekelt.

A herceg hallgatta.

Aztán egyszerűen megrázta a fejét.

– Következő.

A másodiknak még lenyűgözőbb volt a hangja.

– Következő.

A harmadik éneke könnyekre fakasztott több nőt is a teremben.

A herceg azonban közömbös maradt.

– Következő.

Teltek az órák.

Volt, aki könnyes szemmel távozott az elutasítás után. Más igyekezett megőrizni a tartását, de amint eltűnt az ajtók mögött, kitört belőle a zokogás. A kilencvenedik lány hangja – sok jelenlévő szerint – tökéletes volt.

A herceg mégis így szólt:

– Nem.

Mire a kilencvennyolcadik versenyzőre került a sor, a király már nyugtalankodni kezdett.

– Adrian – suttogta –, már csak ketten maradtak.

A herceg nem válaszolt.

A kilencvennyolcadik lány is távozott.

Aztán kinyíltak az ajtók.

Belépett az utolsó résztvevő.

A többiekkel ellentétben nem viselt drága ruhát vagy ékszert. Öltözéke egyszerű volt. Egy hétköznapi, sötét maszkot viselt.

Néhány nemes elmosolyodott, mulatságosnak találva a látványt.

– Ez lenne az utolsó reménység? – suttogta valaki.

Ám a lány nem reagált.

Lassan a színpadra lépett.

A zenészek játszani kezdtek.

A lány pedig levegőt vett.

Az első hangra különös csend telepedett a teremre.

Nem csupán gyönyörű hang volt.

Szomorúság és gyengédség csengett ki belőle, valamint valami olyasmi, amit szavakkal nem lehetett leírni.

A herceg azonnal kiegyenesedett.

Aznap először úgy tűnt, megfeledkezett mindenről, ami körülötte zajlott.

A lány folytatta az éneklést.

Senki sem mozdult.

A királyné szemébe könnyek szöktek. Az egyik idős tanácsos lehajtotta a fejét.

Végül még a zenészek is abbahagyták a kottájuk követését, és egyszerűen csak figyeltek.

Amikor az utolsó hang is elhalt, csend telepedett a teremre.

A herceg lassan felállt.

Az álarcos lányt kémlelte, mintha próbálná megérteni, miért is olyan ismerős a hangja.

Aztán így szólt:

– Meghoztam a döntésemet.

Az egész terem visszatartotta a lélegzetét. – Feleségül veszlek.

Tapsvihar tört ki.

Ám a herceg felemelte a kezét.

– De előbb vedd le az álarcodat.

A lány meg sem mozdult.

– Hallasz? – kérdezte a herceg.

A lány lassan bólintott.

Aztán felemelte a kezét.

Ujjaival megragadta az álarc szélét.

Mély csend borult a teremre.

Az álarc lassan levált az arcáról.

S abban a pillanatban, ahogy a herceg megpillantotta az arcát, mosoly tűnt el az ajkáról.

A király elsápadt.

A királyné a szájához kapott.

Az egyik tanácsos hátrébb lépett.

Senki sem szólalt meg.

Hiszen az előttük álló lány nem egy szegény kereskedő ismeretlen lánya volt, de nem is egy elfeledett nemes hölgy.

A palotában mindenki ismerte az arcát.

Mindenki halottnak hitte.

A herceg úgy meredt rá, mintha szellemet látna.

– Ez lehetetlen – suttogta.

A lány ránézett.

– Én is azt hittem, sosem térek már vissza ide.

A király hirtelen felállt.

– Ki vagy te?

A lány felé fordult.

– Felség… Azt hiszem, először a fiát kellene megkérdeznie.

A herceg még sápadtabb lett.

Mert abban a pillanatban rájött valamire, ami jobban megrémítette, mint a lány arca.

Felismerte a hangját.