Sovány volt, ősz hajú, és szinte törékenynek tűnt. Nem kereste a konfliktusokat, nem beszélt hangosan, és kimaradt a vitákból. Míg a többiek az udvaron töltötték az idejüket, Viktor gyakran a könyvtárban ült, könyvvel a kezében.
Első pillantásra olyan embernek tűnt, aki egyáltalán nem való ilyen környezetbe.
Ám senki sem tudta, miért gyűlöli őt személyesen a börtönparancsnok.
Néhány héttel korábban Viktor hivatalos panaszt nyújtott be az egyik őr ellen.
Szemtanúja volt annak, ahogy egy fiatal rabot brutálisan bántalmaztak egy kihallgatás során. Viktor feljegyezte a neveket, az időpontokat és a műszakszámokat, és panaszában mindent pontosan részletezett.
„Az ilyesmi nem történhet meg zárt ajtók mögött” – írta.
A parancsnok abban reménykedett, hogy a panasz egyszerűen eltűnik majd valamelyik irodában, és senki sem foglalkozik vele.
Nem így történt.
Az irat egy független felügyelőbizottsághoz került.
Vizsgálat indult.
És a parancsnok rájött, ki áll a dolog hátterében.
Viktor.
Nyíltan azonban nem büntethette meg.
Olyan módszert kellett találnia, amely rutinszerű börtönintézkedésnek tűnik.
Így hát különleges utasítást adott ki.
„Holnaptól kezdve Viktor egy héten át a hetes asztalnál ebédel.”
Senkinek sem kellett magyarázni, mit jelent ez.
A hetes asztalnál ültek a blokk legveszélyesebb rabjai: gyilkosok, bandatagok, erőszakos visszaesők és olyan férfiak, akiket a többi rab inkább elkerült.
A parancsnok elmosolyodott, miközben kiadta az utasítást.
„Meglátjuk, meddig bírja az idegei.”
Másnap az egész étkező Viktoron mulatott.
Az öregember felvette a tálcáját, és lassan a hetes asztalhoz sétált.
Leült.
Egy hatalmas termetű, kopasz, nyakán tetovált rab nézett rá.
„Rossz asztalnál ülsz, öreg.”
Viktor enni kezdett.
„Hallottad, mit mondtam?”
„Igen.”
„Akkor miért ülsz még mindig ott?”
Viktor felnézett. – Mert ideküldtek.
Nevetés futott végig az étkezdén.
Az egyik rab kikapta a kezéből a kenyeret.
Egy másik elvette a kanalát.
Egy harmadik szándékosan felborította a poharát.
Viktor nem szólt semmit.
Egyszerűen evett tovább.
Másnap ugyanez történt.
Harmadnap még rosszabb volt a helyzet.
Valaki eldugta az evőeszközét.
Egy másik elvette az ebédje egy részét.
Valaki más meglökte a vállával, miközben távoztak.
Viktor sosem reagált.
És éppen ez kezdte nyugtalanítani a többieket.
– Miért nem félsz? – kérdezte egy nap a kopasz férfi.
Viktor megvonta a vállát.
– Félni és kimutatni a félelmet két különböző dolog.
A férfi összeráncolta a homlokát.
– Azt hiszed, okos vagy?
– Nem.
– Akkor mit gondolsz?
Viktor a tálcájára nézett.
– Azt hiszem, éhes vagy.
Néhány rab felnevetett.
A kopasz férfi azonban nem reagált. Most először nem gyenge öregemberként tekintett Viktorra.
Felfigyelt rá.
Viktor ugyanis fokozatosan megismerte az asztaltársaság minden tagját.
Tudta, kinek vannak alvási nehézségei.
Ki kap leveleket.
Ki retteg az otthonról érkező telefonhívástól.
Ki játssza a kemény legényt a többiek előtt.
Egy nap az asztalnál ülő egyik fiatal rab halkan megkérdezte:
– Szerinted a fiam még tudja, ki vagyok?
A többiek nevettek.
Viktor nem.
– Ha ezt kérdezed, az azt jelenti, hogy fontos neked.
A fiatalember lesütötte a szemét.
– Nyolcéves.
– Akkor még bőven van idő arra, hogy megismerje azt az embert, akivé válhatsz.
Attól a pillanattól kezdve valami megváltozott.
Külsőleg szinte semmi.
De a hetes asztalnál már nem nevettek Viktoron annyit, mint korábban.
És néhány rab titokban beszélgetni kezdett vele.
Az őrparancsnok azonban erről nem tudott.
Ő csak egy öregembert látott, aki hét napja a legveszélyesebb rabok között ült anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna. A hetedik napon úgy döntött, eljött az ideje a végső megaláztatásnak.
Ebéd közben egy kopasz férfi felállt.
Odasétált Viktorhoz.
Megragadta a tálcáját.
És dühödten a földre borította.
A krumpli szétszóródott a padlón.
A leves kiömlött az asztalok között.
A kenyér méterekkel arrébb gurult.
Az egész étkező elcsendesedett.
A kopasz férfi Viktor fölé hajolt.
– Na, mi lesz most, öreg?
Viktor lassan a földre pillantott.
Aztán felállt.
Mindenki arra számított, hogy meghátrál. Ő azonban levette a szemüvegét, gondosan megtörölte, majd letette az asztalra.
– Semmi.
– Mi?
Viktor az egész étkező népe felé fordult.
– Hét napon át próbáltatok megfélemlíteni.
Senki sem szólalt meg.
– Elvettétek az ételemet. Szidalmaztatok. Lökdöstetek. Arra vártatok, hogy elveszítsem a türelmemet.
Az előtte álló férfira nézett.
– De egy dolgot nem értettetek meg.
A kopasz férfi összeráncolta a homlokát.
– Mit?
Viktor benyúlt a rabruhája zsebébe.
Elővett egy összehajtott papírlapot.
– Nem miattatok vagyok itt.
Szétnyitotta az iratot.
– Azért vagyok itt, mert valaki olyannal van dolgom, akit valószínűleg mindannyian láttatok már.
Halálos csend telepedett az étkezőre.
Viktor magasba emelte a papírt.
– Az a fiatal rab, akit néhány hete összevertek az őrök.
Többen is felkapták a fejüket.
– Azt hittétek, azért tettem panaszt, hogy ártsak a börtönnek. De ez nem volt igaz.
Viktor szünetet tartott.
– Azért tettem, mert a fiú félt felszólalni.
A kopasz férfi arcáról eltűnt a mosoly.
Viktor folytatta:
– És most már nem fél.
Abban a pillanatban kinyíltak az étkező ajtajai.
Beléptek a felügyelőbizottság tagjai, több nyomozó kíséretében.
Mögöttük ott állt a fiatal rab, akiről Viktor beszélt.
Néhány másodperccel később megérkezett a börtönigazgató is.
Amint meglátta a bizottságot, elsápadt.
Az egyik nyomozó letett az asztalra…