Jól ismerte az erdőt. Fiatalkora óta járt oda; ismerte a legtöbb ösvényt, patakot és azt a területet is, ahol a vadak rendszeresen mozogtak. Ezúttal azonban úgy döntött, a szokásosnál messzebb merészkedik.
Friss nyomokra lett figyelmes a nedves földön.
Méretük alapján arra következtetett, hogy az állat nem lehet messze. Szorosabban markolta meg puskáját, és elindult a fák közé.
Eleinte lassan haladt.
Aztán felgyorsított.
Néhány tucat perc elteltével azonban rájött, hogy a környezete teljesen másképp fest, mint ahogyan emlékezett rá.
Megállt.
Körbepillantott.
– Ez lehetetlen – mormogta.
A fák magasabbak és sűrűbbek voltak. Az az ösvény, amelyen biztosan tudta, hogy jött, sehol sem volt látható. Megpróbált visszaindulni azon az úton, amelyen érkezett, ám fél óra múlva újra egy olyan helyre bukkant, amelyet már látott.
Idegeskedni kezdett.
Elővette a telefonját, de nem volt térerő. A hátizsákjában lévő iránytű furcsa irányt mutatott, és a vadász nem volt biztos benne, hogy a sűrű aljnövényzet zavarja-e a műszert.
Közben a nap hanyatlani kezdett.
Az erdő lassan átalakult.
A madarak hangja elhalt, és hűvös telepedett a fák közé. A vadász rájött: ha nem talál hamar kiutat, kénytelen lesz az erdőben tölteni az éjszakát.
Ekkor valami szokatlanra lett figyelmes.
Vékony füstcsík szállt fel a lombkoronák közül. A vadász megörült.
Valaki biztosan lakik ott.
Gyorsított a léptein.
Néhány perc múlva megpillantott egy kis faházat. Mélyen az erdőben állt, távol minden ismert ösvénytől. A teteje megvetemedett, zsalugáterei megviseltek voltak, a ház mellett pedig szépen felhalmozott tűzifa-kupac hevert.
Mégis füst szállt fel a kéményből.
A vadász felment a néhány lépcsőfokon, és az ajtó felé nyújtotta a kezét.
Nem volt alkalma kopogni.
Az ajtó magától kinyílt. Egy fiatal nő állt az ajtóban.
Virágmintás fejkendőt viselt, és egy vödör vizet tartott a kezében. Néhány másodpercig szótlanul bámulta a férfit.
A vadász összeráncolta a homlokát.
– Jó estét. Eltévedtem. Megpihenhetnék itt, és reggel folytathatnám az utamat?
Az asszony nem válaszolt a kérdésére.
Helyette furcsán elmosolyodott.
– Végre megérkeztél.
A vadász nyugtalanságot érzett.
– Tessék?
Az asszony letette a vödröt a földre.
– Három éve várunk rád.
A vadász rövid nevetéssel reagált; azt hitte, valami különös tréfáról van szó.
– Biztosan összetévesztettek valakivel.
Ekkor ágtörés zaja hallatszott a háta mögül.
A vadász hirtelen megfordult.
Nem látott mást, csak a sötét erdőt.
Aztán jött az ütés.
Erős csapás érte a fejét.
A világ azonnal elhomályosult körülötte, és másodperceken belül elvesztette az eszméletét.
Amikor kinyitotta a szemét, az első dolog, amit megérzett, a füst szaga volt.
A kunyhó padlóján feküdt. Kezeit szorosan a háta mögé kötözték, lábait pedig kötéllel rögzítették. Megpróbált megmozdulni, de a csomó olyan szoros volt, hogy a kötél azonnal bevágott a bőrébe.
A puskája a szemközti falnál hevert.
Három nő állt előtte.
Az elsőt felismerte.
Ő volt az az asszony, aki ajtót nyitott neki.
Mellette egy hosszú fonatú, vörös hajú nő állt. A harmadik egy szőke nő volt, hideg arckifejezéssel és merev tekintettel.
A vadász igyekezett megőrizni a nyugalmát.
– Kik maguk?
Egyikük sem válaszolt.
– Miért hoztak ide?
A fejkendős fiatal nő lassan közeledett felé.
– Nem emlékszel?
– Mire emlékeznék?
– Ránk.
A vadász megrázta a fejét.
– Soha életemben nem láttam magukat.
Csend telepedett a szobára.
A vörös hajú nő a szőkére nézett.
Aztán a vadászra.
– Ezt mondja mindenki, aki idekerül.
A vadász érezte, ahogy végigfut a hátán a hideg.
– Mindenki?
Senki sem válaszolt neki. A szőke nő odament egy régi szekrényhez, kinyitotta az ajtaját, és elővett egy poros dobozt. Az asztalra tette, majd felnyitotta a fedelét.
Fényképek voltak benne.
Tucatnyi fénykép.
A vadász próbált összpontosítani.
Az első fényképen egy erdő látszott.
A másodikon egy régi út.
A harmadikon egy férfi állt egy fa mellett.
Aztán meglátott valamit, amitől elakadt a lélegzete.
Ő maga szerepelt a fényképen.
Sokkal fiatalabb volt.
Ugyanannak a kunyhónak az előtt állt.
– Ez lehetetlen – suttogta.
A virágos fejkendőt viselő nő eléje tette a fényképet.
– Három évvel ezelőtt itt jártál. – A vadász megrázta a fejét.
– Soha.
– De igen.
– Nem emlékszem rá.
– Éppen ezért vártunk.
A vadász pánikba esett.
Hirtelen emlékképek villantak át az elméjén. Eső. Egy autó félreáll az út szélén. Sikoltozó hang. Fények a távolban.
Aztán csend.
A padlóra hajtotta a fejét, és próbált visszaemlékezni.
Semmi.
– Mi történt akkor? – kérdezte.
Ezúttal a vörös hajú nő válaszolt.
– Eltűnt az apánk.
A vadász felnézett.
– Mi közöm ehhez nekem?
– Minden.
A nő elővett egy újabb fényképet.
Egy ötvenes éveiben járó férfi volt rajta.
– Ő az apánk – mondta.
A vadász a fényképet bámulta.
Ismerős volt a férfi arca.
Nagyon is ismerős.
Hirtelen eszébe jutott.
Nem az egész este.
Csak egyetlen mondat.
– Nem egyedül csinálom.
A három nő megdermedt.
– Mit mondtál? – kérdezte a szőke nő.
A vadász felemelte a fejét.
– Nem tudom.
– Mondd ki újra.
– Nem tudom, mit jelent.
A nő felé hajolt.
– Te voltál az utolsó ember, aki látta az apánkat azon az éjszakán.
A vadász hallgatott.
Csak a kályhában ropogó fa hangja hallatszott a kunyhóban.
Aztán a nő eléje tette az utolsó fényképet. Nem sokkal azelőtt készült, hogy az apjuk eltűnt volna.
A képen a férfi a vadász mellett állt.
És mögötte…