Az iskolai folyosón az emberek utánafordultak. Volt, aki nevetett, mások összesúgtak a háta mögött, a bátrabbak pedig úgy érezték, hangosan is meg kell jegyezniük valamit, hogy mindenki hallja a közelben.

Pedig sosem ártott nekik.

Sok osztálytársa szemében mégis könnyű célpontnak számított.

– Húzódj már arrébb, Lena, elfoglalod az egész folyosót!

– Hány hamburgert ettél ma?

– Vigyázz, nehogy összeroppanjon alattad a szék!

Idővel megtanulta, hogy ne reagáljon rájuk.

Nem azért, mert a szavaik nem fájtak.

Hanem mert rájött: egyesek akkor nevetnek a leghangosabban, ha látják, sikerült valakit megbántaniuk.

Így hát Lena felhagyott a magyarázkodással és a vitatkozással, és már nem is várta el, hogy bárki kiálljon mellette.

Ám egy álma mégis volt.

Szerette volna – legalább egyszer – teljesen normálisnak érezni magát.

Éppen ezért döntött úgy, hogy elmegy a szalagavató bálra.

Tudta, hogy mindenki ott lesz.

Azok is, akik évek óta csúfolták.

Sokáig válogatott a ruhák között. Végül egy egyszerű, sötétzöld darab mellett döntött, mindenféle hivalkodó díszítés nélkül. Nem akarta magára vonni a figyelmet. Csak ott akart állni a többiek között, hallgatni a zenét, és legalább egyetlen boldog emléket hazavinni az iskolai évek utolsó nagy rendezvényéről.

Az anyukája otthon készítette el a frizuráját.

– Gyönyörű vagy – mondta neki.

Lena a tükörbe nézett.

– Remélem, sikerül túlélnem az estét.

– Nem kell semmit „túlélned”. Csak élvezd.

Lena elmosolyodott.

Fogalma sem volt róla, milyen fontosnak bizonyulnak majd az anyja szavai. A bál pontosan úgy kezdődött, ahogy várható volt.

Fényfüzérek lógtak a tornateremben, fekete-arany lufik sorakoztak a falak mentén, és zene szólt a hangszórókból. Az osztálytársak fényképezkedtek, nevettek, és versengtek, kinek sikerül a legjobb felvételeket készítenie a közösségi médiába.

Lena kissé félrehúzódva állt.

Figyelte a többieket, és igyekezett nem tudomást venni a rájuk szegeződő tekintetekről. Aztán a műsorvezető lassú táncot jelentett be.

A párok a táncparkett felé indultak.

Lena az üdítős asztalnál maradt.

Pontosan erre számított.

Senki sem fogja felkérni táncolni.

És talán így volt a legjobb.

Ám ekkor Artjom feltűnt a tömegben.

Magas volt, jóképű, és az iskola egyik legnépszerűbb diákja. A legtöbb lány ismerte, és jó néhányan már évek óta beszéltek róla.

Általában Vika, az osztály legnépszerűbb lánya volt az oldalán.

Ezúttal azonban Artjom más irányba indult.

Egyenesen Lena felé.

Amikor megállt előtte, a közelben zajló beszélgetések azonnal elhaltak.

Artjom elmosolyodott, és nyújtotta a kezét.

– Táncolsz velem?

Lena azonnal értette a helyzetet.

Nem volt naiv.

Látta a körülötte állók arckifejezését.

Látta Vikát, aki néhány méterrel arrébb állt, és őket figyelte.

Látta, ahogy az osztálytársak már elő is veszik a telefonjukat.

Ez nem romantikus felkérés volt.

Csapda volt.

Artjom meg akarta alázni.

Talán azt tervezte, hogy egyedül hagyja állni a táncparkett közepén.

Talán mondani akart neki valamit mindenki szeme láttára.

Talán valami más kínos csínyre készült. Lena egy pillanatig a fiú kezét nézte.

Aztán elfogadta.

– Rendben.

Néhány elfojtott nevetés futott végig a termen.

Artjom a táncparkettre vezette.

A zene tovább szólt.

Lena érezte, hogy tucatnyi tekintet szegeződik a hátára.

Amikor megálltak a terem közepén, Artjom a hátára tette a kezét.

Lena megfeszült.

Várta az első gúnyos megjegyzést.

Várta a nevetést.

Várta a pillanatot, amikor az egész iskola előtt megalázza majd.

De Artjom nem szólt semmit.

Lassan táncolni kezdtek.

Az első néhány másodperc furcsa volt.

Senki sem értette, mi történik.

Vika mosolygott; arra számított, hogy bármelyik pillanatban jön a poén csattanója.

Néhány osztálytárs már a táncparkett felé irányította a telefonját.

Lena lesütötte a szemét. – Miért csinálod ezt? – suttogta a lány.

Artyom ránézett.

– Mire gondolsz?

– Pontosan tudod, mire gondolok.

Egy pillanatig csendben maradt.

Aztán megszólalt:

– Mert gyáva voltam.

Lena felemelte a fejét.

Erre nem számított.

Artyom folytatta:

– Éveken át én is együtt nevettem a többiekkel.

– Akkor miért kérdeztél meg?

– Mert már nem akarom ezt.

A zene szólt tovább, de egyre kevesebb nevetés hallatszott a teremben.

Artyom a többiek felé fordult.

– Mindannyian ismeritek őt.

Néhány diák idegesen összepillantott.

– Éveken át sértegettük. Olyan dolgokat vágtunk a fejéhez, amiket sosem mondanánk olyasvalakinek, aki esetleg visszaütne.

Senki sem nevetett. – És tudjátok, miért? Mert tudtuk, hogy nem tesz ellenünk semmit.

Lena megdermedt.

Artyom vett egy mély levegőt.

– Én is nevettem rajta. Sőt, néha én magam kezdtem el.

Vika arcáról eltűnt a mosoly.

– Artyom! – szólt rá élesen.

A fiú ügyet sem vetett rá.

– De néhány hete megtudtam valamit, amiről addig fogalmam sem volt.

Elővette a telefonját a zsebéből.

– Lena minden héten elmegy a helyi központba, és segít a gyerekeknek a tanulásban. Soha senkinek nem mesélt róla. Soha nem beszélt róla.

Lena elsápadt.

– Miért mondod ezt?

Artyom ránézett.

– Mert rájöttem, hogy az az ember, akin mindannyian nevettünk, sokkal tisztességesebben viselkedett, mint mi.

Csend telepedett a teremre.

Artyom folytatta:

– És ma este olyasmit akartam tenni, amit már régen meg kellett volna lépnem.

Letette a telefonját.

Aztán mindenki felé fordult.

– Bocsánatot akarok kérni tőled, Lena.

Senki sem mozdult.

– Nem várom el, hogy megbocsáss. Nem is érdemlem meg. Csak azt akarom, hogy mindenki tudja: sosem ő volt a probléma.

Vika hirtelen odalépett hozzá. – Ennek viccnek kellett volna lennie.

Artyom felé fordult.

– Számodra talán.