Anna Petrovna hosszú éveken át egyedül élt. Miután elvesztette családját, a temető lett az egyetlen hely, ahol még érezhette szerettei jelenlétét. Itt beszélgetett velük, itt sírt, itt nevetett. Minden látogatás rituálévá vált: gyomlálás, virágültetés, majd leült a padra, és elmesélte mindazt, amit a szíve már nem tudott csendben tartani.

Egy májusi reggelen ismét útnak indult. A nap melegen sütött, a madarak csicseregtek, s a temetőben kellemes nyugalom uralkodott. Ahogy közeledett a megszokott sírokhoz, különös érzés fogta el. Valami más volt. A szülei nyughelye már rendben volt. Frissen gyomlálva, virágok elrendezve. A sírnál pedig egy nő állt, aki gondosan simította el a földet, mintha a saját családtagjáról gondoskodna.

Anna megdermedt. Nem mert azonnal odalépni. Egy vastag törzsű fa mögé húzódott, és némán figyelt. A nő befejezte a munkát, összeszedte a szerszámokat, majd lehajolt a sírfeliratokhoz, s mintha beszélt volna hozzájuk – végül gyengéden megcsókolta a kifakult fényképeket, és elindult a kijárat felé.

Anna lába földbe gyökerezett. Egész testét hideg borzongás járta át. Ki volt ez a nő? Miért gondoskodott a sírokról úgy, mintha hozzá tartoztak volna?

Eltelt egy év. Ismét tavasz lett. Anna újra ellátogatott a temetőbe. Ezúttal elhatározta, hogy rendbe teszi a sírt: új virágokat ültet, újrafesti a kis kerítést. A piacon vásárolt palántákat, szerszámokat pakolt össze, és útnak indult.

Ahogy közeledett, újra megérezte azt a furcsa szorítást a mellkasában. A sírnál ugyanaz a nő állt. Ugyanaz a mozdulat, ugyanaz a nyugalom. De most volt nála valami új: egy régi, fából készült doboz.

Anna megint elbújt. Figyelte, ahogy a nő elővesz egy megsárgult levelet, olvasni kezdi, majd becsukja a szemét. Ekkor hirtelen megfordult – és egyenesen Anna rejtekhelyére nézett. Nem meglepetéssel, hanem mintha pontosan tudta volna, hogy ott van.

Elindult felé.

Anna hátrált volna, de a lába nem engedelmeskedett. A nő közelebb ért, és megszólalt:

– Ne féljen. Vártam önre.

– Ki maga? – kérdezte Anna alig hallhatóan.

– A nevem Jelena. És az ön szülei… az enyémek is voltak.

Néma csend telepedett közéjük. Csak a szél játszott a fák leveleivel.

– Féltestvérek vagyunk – folytatta Jelena. – Az anyám, Valentyna, egykor itt dolgozott, a szülei házában. A kapcsolatuk titok volt. Én ebből a titokból születtem. De el kellett tűnnünk. Árvaházba kerültem. Csak évekkel később tudtam meg az igazságot. Egy levélből… amelyet az édesanyja hagyott rám.

Anna remegő kézzel vette át a dobozból előkerült levelet. A kézírás ismerős volt. Az anyjáé. Minden egyes szó fájt, és mégis gyógyított. A levélben anyja vallomása állt – egy tiltott szerelemről, egy elrejtett gyermekről, és a bűntudatról, amely végigkísérte életét.

Anna nem tudott megszólalni. Jelena pedig csak állt előtte – csendesen, tisztelettel.

– Egy éven át jöttem ide – suttogta. – Nem kértem semmit. Csak hogy hadd legyek közel… azokhoz, akikhez valaha tartoztam.

És akkor Anna megértette. Ez a nő nem betolakodó volt. Nem tolvaj az emlékei közt. Hanem valaki, aki ugyanúgy elveszített mindent – és most reménykedett, hogy talán még van út vissza az emberi közelséghez.

– Jogod van tudni – mondta Anna halkan. – És nekem jogom van téged megismerni.

Aznap órákig beszélgettek. Takarítottak, ültettek, emlékeztek. A dobozból előkerült néhány fénykép is. Egyiken Anna édesanyja tartott karjaiban egy kisbabát. Jelenát.

Az életük megváltozott. Attól a naptól kezdve nem voltak többé idegenek. Ketten jártak a temetőbe. Ketten ápolták a sírokat, kettejük emlékei szövődtek össze. És bár sok év telt el külön, az új közös évek bizonyították: sosem késő megtalálni valakit, akiről azt hittük, nem is létezik.