A márványpadlók még nyáron is hűvösek voltak, a mennyezet olyan magas, hogy elnyomta az emberi léptek zaját, a főcsarnok antik órája pedig szinte gúnyos pontossággal mérte az időt. A ház nem otthonnak tűnt. Inkább egy múzeumnak, amely történetesen még mindig lakott.

A tulajdonosa, Edward Blackwood, olyan ember volt, amilyenről az üzleti világ írt. Milliárdos, papíron filantróp, a való életben magányos farkas. Alkalmazottai suttogva beszéltek róla. Soha nem kiabált. Soha nem emelte fel a hangját. De a hűvös udvariassága félelmetesebb tudott lenni, mint a haragja.

Aznap este egy olyan hang ébresztette fel, amely nem tartozott a házába.

Nem lépések vagy esés zaja volt. Egy túl régóta éhező emberi test hangja. Egy halk, kétségbeesett, kontrollálhatatlan morgás.

Edward kinyitotta a szemét. Az óra éppen éjfél utáni időt mutatott. Felállt, sötét köntöst húzott magára, és kiment a hálószobából. A ház sötétségbe borult, csak a folyosó halvány fényei világították meg. A hang a konyhából jött.

A tízéves Lily Carter ebben a pillanatban a kamra mellett kuporgott. Annyira visszatartotta a lélegzetét, hogy égett a tüdeje. Hallotta Mrs. Caldwell, a házvezetőnő lépteit, amint eltűnik az emeleten, és várt. Gondolatban számolt, ahogy az anyja tanította. Amikor elérte a százat, mert mozdulni.

Az anyja, Sarah, takarítónőként dolgozott a házban. Minimálbérért, szerződés nélkül, néma félelemmel, hogy bármelyik pillanatban elveszítheti az állását. Lily nem ment haza iskola után. A kastély hátsó szobáiban várt, csendben ült, hogy senki ne vegye észre. Az éhség a nap rendszeres részévé vált. Jobban megtanulta ismerni a ház beosztását, mint bárki más.

Tudta, mikor kell kidobni a maradékot.

Este 9:05-kor elsötétült a konyha. Este 9:20-kor elment az utolsó szertartás is. És röviddel éjfél után már csak a csend és a szemetes maradt.

Lily kinyitotta a kerámiatálat, amit fent talált. Benne szarvasgombás tészta maradványai voltak. Alig nyúltak hozzá. Edward Blackwoodnak jelentéktelen hulladék. Egy gyereknek, aki három napja nem evett, csoda.

Remegett a keze. Abban a pillanatban már nem volt óvatos. Csak az ételre tudott gondolni. Előrelépett.

Felgyulladt a villany.

A tál kicsúszott a kezéből, és a fehér csempén szilánkokra tört. A szósz vérként ömlött ki. A tészta a padlóra fröccsent.

Lily térdre esett.

Edward Blackwood mögötte állt.

Nem viselt öltönyt. A haja kócos volt, az arca fáradt, a tekintete üres. Idősebbnek tűnt, mint a magazinok fotóin. Nem szólt semmit. Csak nézett.

Lily a földre vetette magát, és puszta kézzel kezdte felszedni a tésztát.

„Kérlek… bocsánat” – suttogta. – Majd én eltakarítom. Kérlek, ne mondd ezt. Anyukám… neki kell a munka.

Edward észrevette a cipőjét. Ki volt kötve. Túl kicsi. Észrevette a csontos csuklóit. Piszkos kezeit. Észrevett valamit, amit még soha nem látott, pedig naponta tucatnyi emberrel ment el.

Megállította.

– Hagyd abba – mondta halkan.

Lily megdermedt. Keze csupa szósz volt, szeme könnyekkel telt meg.

Edward sokáig bámulta a törött tálat. Aztán a gyereket. És végül olyan hangon kérdezte, ami nem harag volt, hanem valami rosszabb – sokk.

– Te… meg akartad enni ezt?

Lily bólintott.

Ebben a pillanatban valami elpattant Edwardban. Nem hangosan. Nem drámaian. De határozottan.

Visszagondolt az összes vacsorára, amit egyedül evett. Az összes tányérra, amit érintetlenül vittek el. Az összes jótékonysági beszédre, amit anélkül írt alá, hogy bárkire nézett volna.

Letérdelt.

A hideg padlón, a gyerek mellett, aki a házában lévő szemétből evett.

„Mióta?” – kérdezte.

„Nem tudom” – válaszolta Lily őszintén.

Edward felállt és elment. Lily megborzongott, sikolyokra, kilakoltatásra, rendőrségre számított. Ehelyett egy tányérral tért vissza. Melegen. Tele. Letette elé.

„Egyél” – mondta.

Sem őt, sem az anyját nem lakoltatták ki aznap éjjel.

Aznap éjjel, évek óta először, Edward Blackwood nem aludt.

És másnap elkezdte lebontani a falakat – nem a házában, hanem az életében. Mert megértette, hogy a legnagyobb szegénység nem a pénzhiány. A vakság az előtted álló emberek iránt.