Nem emberiek.
Nagy, mély mancsnyomok, tucatnyian, az erdőtől az első házakig húzódtak. Senkinek sem kellett szólnia semmit. Mindenki tudta, mit jelentenek.
„Farkasok” – suttogta valaki.
A gyerekeket gyorsan behúzták, az ajtók becsapódtak, a rácsok becsapódtak. A félelem gyorsabban terjedt, mint a hideg. A farkasfalka soha nem jött a falu közelébe. Soha. És mégis voltak lábnyomok. Friss. Éjszaka.
Thomas a tömeg oldalán állt. Csendben volt. Tekintete az erdőre siklott, ahol egy árnyék még mindig a fák között lebegett.
Az öreg vadász, Marcel letérdelt, és megérintett egy lábnyomot. Elsápadt.
„Ez nem felderítés” – mondta halkan. „Ez kíséret.”
„Minek a kísérete?” – kiáltotta egy remegő hang.
Marcel lassan felállt. „Valami… vagy valaki.”
És ekkor vették észre.
Az erdő szélén, ahol a hó fehérsége sötétségbe tört, ott állt.
Egy nőstényfarkas.
Vékony volt, csípője még mindig merev, de egyenesen állt. Fejét magasra emelte. Szeme csillogott. Mellette, tiszteletteljes távolságban, más farkasok sziluettjei magasodtak. Nem morogtak. Nem mozdultak. Csak ott voltak.
A csend szinte elviselhetetlen volt.
Thomas érezte, hogy összeszorul a torka. Lépett egyet előre, mielőtt gondolkodhatott volna.
„Thomas, megőrültél?” – sziszegte egy nő.
Nem törődött vele. Lassan levette a kesztyűjét, és letette a hóra. Nyílt gesztusok. Semmi fenyegetés.
A nőstényfarkas mozdult.
Egyszer. Lassan. Aztán még egyszer. Minden lépése nyugodt, kontrollált volt. Pár méterre tőle megállt. A levegő közöttük feszült volt, mint egy feszes húr.
Thomas nyelt.
És akkor észrevett valamit, amitől hideg futott végig a gerincén.
Még mindig egy darab szövet volt a mancsa körül, ahol a csapda volt.
A régi kabátja.
A nőstényfarkas lehajtotta a fejét. Nem meghajlásból. Hanem csendes, állatias felismerésből. Aztán a falka felé fordult, és egy rövid, mély hangot adott ki.
A farkasok elindultak.
Nem a falu felé. Hanem körülötte. Szétszóródtak, mintha kört alkotnának. Egy védelmező kört.
Marcel elállt a lélegzete. „Ők… figyelnek.”
És valóban.
A következő napokban valami olyasmi történt, amit a falu generációk óta nem látott. A farkasok a környező erdőkben maradtak, de nem támadtak. Épp ellenkezőleg. Elriasztották a többi ragadozót. A medvék nem jelentek meg. A vadállatok távol tartották magukat. Még az orvvadászok is, akik időnként átosontak a környéken, hirtelen eltűntek.
Az erdő… csendes volt.
Az emberek suttogtak egymásnak. Egyesek az átokról beszéltek. Mások a jelről. A legidősebb lakosok emlékeztek a régi történetekre, amelyeket a nagyszüleik meséltek a tűz mellett.
Az egyensúlyról.
Az ember és az erdő közötti adósságról.
A soha feledő farkasról.
Thomas nem beszélt róla. Minden reggel ugyanarra a helyre ment az erdő szélén. Nem élelemmel. Nem csapdákkal. Csak állt ott.
Egy napon, röviddel a tél vége előtt, a nőstényfarkas utoljára jelent meg.
Közelebb jött, mint valaha. Valami sötétet helyezett a hóra.
Egy rozsdás fémdarab volt.
Egy csapda.
Aztán megfordult és eltűnt a fák között. Ezúttal örökre.
Azóta egy szabály megváltozott a faluban.
Soha többé senki sem állított csapdát az erdőben.
És amikor éjszaka a szél süvített a hegyeken keresztül, az emberek már nem csak félelmet éreztek.
Tiszteletet éreztek.
Mert megértettek valamit, amit Thomas tudott attól a hideg naptól kezdve:
Hogy vannak olyan cselekedetek, amelyeket nem hálával viszonoznak…
hanem védelemmel.