Húsz perccel a műszakja vége előtt járt. Anna számára ez az a fajta este volt, amikor a teste automatikusan mozog, és az elméje már otthon van. Egy forró zuhanyra gondolt, a lakása csendjére, és arra a napra, amely végre dráma nélkül ér véget. Aztán a diszpécser éles hangja szólt a rádióban. Sürgős evakuálás. Egy férfi életveszélyben. Cím: egy magánvillám a város legdrágább részén.

Anna halkan felsóhajtott. Tudta, hogy a visszautasítás szóba sem jöhet. A munka az munka. Felvette a kabátját, beszállt a mentőautóba, és perceken belül az ablakon kívüli város elmosódott fénycsíkokká változott. A sziréna átszelte az éjszakát, és Anna megpróbált csak az eljárásokra, a protokollokra, arra koncentrálni, amiben a legjobb.

A villa kapui kinyíltak, mielőtt becsöngethettek volna. A biztonsági őr szó nélkül beengedte őket. A ház hidegnek és távolságtartónak tűnt. Márványpadló, magas mennyezet, nehéz aranykeretbe foglalt festmények. Luxus, amelyet nem csodálatra, hanem a hatalom demonstrálására szántak. Minden csendes volt, szinte természetellenes.

A beteg a legfelső emeleten lévő hálószobában feküdt. Egy ötvenes éveiben járó férfi, sápadt, izzadt, szabálytalanul lélegzett. A vizsgálatot gyorsan és szakszerűen végezték. Magas vérnyomás, heveny összeomlás, de állapota stabilizálódott. Anna beadta a gyógyszert, elmagyarázta a következő lépéseket, és megkönnyebbült. Ez nem egy olyan eset volt, amely tragédiával végződött.

Ahogy indulni készült, tekintete önkéntelenül is az ággyal szemben lévő falra siklott. Megállt. Közelebb lépett. Aztán még egyet.

A falon egy menyasszonyi ruhás nő nagy portréja lógott.

Ő volt az.

Anna úgy érezte, mintha a szoba megdőlt volna. A festmény tökéletes volt. Ugyanazok a szemek, ugyanaz az apró heg a bal szemöldöke felett, ugyanaz az arckifejezés, amelyet a tükörből ismert, amikor fáradt vagy elgondolkodó volt. A ruha gazdag volt, a haja elegánsan fésülve, az arckifejezése komoly és nyugodt. Nem hasonlatosság volt. Ez a portréja volt.

Soha nem volt házas. Soha nem pózolt festőnek. Soha nem járt ebben a házban.

Visszatartotta a lélegzetét, és a beteghez fordult. A férfi figyelte. Nem volt meglepetés a szemében. Inkább várakozás.

„Látta már ezt korábban” – mondta halkan.

Anna érezte, hogy remeg a keze. Megkérdezte, ki festette a festményt. Mikor. És miért.

A férfi lassan felült. Bevallotta, hogy egész életében ismerte. Hogy húsz évvel ezelőtt együtt voltak. Hogy eljegyezték magukat. És hogy egy napon eltűnt.

A férfi szerint súlyos balesetet szenvedett. Hetekig eszméletlen volt. Amikor felébredt, semmire sem emlékezett. Az orvosok azt mondták, hogy traumás amnézia. Verekedett, kereste, de a családja megváltoztatta a várost, a nevet, mindent. Eltűnt az életéből.

A portrét régi fényképekből és emlékekből festette meg. Emlékeztetőül a szeretett és elvesztett nőre.

Anna hallgatott, de az elméje nem volt hajlandó elfogadni a valóságot. De valami elpattant benne. Képtöredékek, érzések, homályos álmok, amelyek évek óta kísértették. Hirtelen megmagyarázták magukat.

Nem ment el azonnal. Hosszú percekig ült ott egy csendben, ami nem volt ellenséges, hanem nehéz. Amikor végre felkelt, csak egy dolgot tudott: az élete, ahogyan ismerte, már nem létezik.

A vészhívás nem csupán orvosi vészhelyzet volt. Egy ajtó kinyílása az igazsághoz, amelyet valaha elvettek tőle. És a falon lévő portré nem a megszállottság szimbóluma volt, hanem annak bizonyítéka, hogy vannak sorsok, amelyeket nem lehet kitörölni, csak elhalasztani.

Anna másképp lépett be az éjszakába, mint amikor megérkezett. És tudta, hogy el kell döntenie, hogy múlt nélküli nő akar-e maradni, vagy összeszedi a bátorságát, hogy felfedezze, ki is ő valójában.