Hosszú nap volt, és csak haza akartam érni, venni egy forró zuhanyt, és végre ellazulni. Az eső csak néhány perccel korábban állt el, de az aszfalt még nedvesen csillogott, és vékony köd gomolygott az úton változó fátyolokban. A fényszóróim átvilágítottak a sötétségen, de ott maradt az a nyugtalanító érzés, hogy az erdő elnyeli az utat, elnyeli minden fénysugarat.

Egyedül voltam. Vagy legalábbis ezt gondoltam.

Ahogy az út kissé kanyarodott, hirtelen megláttam valami fényeset a földön feküdni. Nem egy állat volt, nem egy ág, hanem egy kicsi, furcsa alakú tárgy, ami teljesen oda nem illőnek tűnt ebben az elhagyatott környezetben. Ösztönösen fékeztem. Az autó meglódult, a kerekek röviden megcsúsztak a nedves aszfalton, mielőtt megállt.

Egy rövid pillanatnyi teljes csend következett. Figyeltem. Motorzaj nem hallatszott, csak a hűlő fém halk sercegése. Se szél, se állati hangok. Csak a saját lélegzetem, hirtelen sokkal hangosabb a szokásosnál.

Kiszálltam.

Kint hűvös volt a levegő, és nyirkos levelek illata terjengett. Lépteim furcsán visszhangoztak a csendben. Ahogy közelebb léptem a tárgyhoz, rájöttem, hogy egy baba. Egy régi baba, talán húsz centiméter magas, sápadt arccal, sötét hajjal és furcsán tiszta üvegszemekkel. Meglepően tiszta állapota azonnal zavarba ejtett. Esős éjszaka volt, mégis ott feküdt, mintha valaki éppen most fektette volna le.

Letérdeltem, és jobban megnéztem. A ruházat régimódi volt, mintha egy letűnt korból származna. Egy kicsi, kék szövetkabát, alatta egy rongyos ruha, apró cipők hámló festékkel. És mégis – se kosz, se föld, se víz. Mintha a babát gondosan ápolták volna, pedig egy erdei út közepén feküdt.

Kinyújtottam a kezem, hogy felvegyem.

Abban a pillanatban, ahogy az ujjaim az anyaghoz értek, furcsa merevséget éreztem bennem. Nem a félelemtől, hanem egyfajta ösztönös ellenállástól. Lassan felemeltem a babát, és abban a pillanatban, hogy elhagyta a földet, történt valami, amitől a szívem kihagyott egy ütemet.

A baba megmozdult.

A karjai megrándultak. Nem nagyon, de annyira, hogy bármelyik normális ember hátrahőkölt. Majdnem a földre dobtam a sokkban, de egyszerűen mozdulatlanul feküdt újra, mintha mi sem történt volna. Az elmém azonnal küzdött az ellen, amit az előbb láttam. Lehet, hogy reflex volt? Egy cérnaszál? Egy széllökés? Egy izomrángás a kezemben?

De nem volt szél. És nem volt cérnaszál sem.

Lassan felálltam. Valami megváltozott a légkörben. Az erdő nemcsak csendes volt, hanem természetellenesen csendes. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy már nem vagyok egyedül – nem azért, mert valaki előttem állt, hanem azért, mert valaki mögöttem állt.

Égő érzés volt a hátamban, az az ösztönös, ősi figyelmeztető jel, amit mindenki ismer, ha valaki az árnyékból figyeli őket. Nem fordultam meg azonnal. Talán a félelemtől, talán az abszurd reménytől, hogy ez csak a képzeletem.

Végül rákényszerítettem magam, hogy megforduljak.

De semmi sem volt mögöttem. Csak az üres, sötét utca, amely mindkét irányban eltűnt a ködben. Egyedül álltam az éjszaka közepén, egy babával a lábamnál, és az az érzésem volt, mintha valami láthatatlan távolról figyelne.

Vissza akartam szállni a kocsiba, de mielőtt még egy lépést is tehettem volna, valami riasztót vettem észre. A baba helyzete megváltozott. Nem sokat – de a feje most kissé oldalra fordult, mintha engem nézne. Épp egy pillanattal ezelőtt tettem le; erre tisztán emlékeztem.

Egy pillanatra dermedten álltam. Nem volt logikus magyarázatom, és ez volt a legnyugtalanítóbb. Az ösztöneim azt súgták, hogy azonnal menjek el, de a kíváncsiság és a kétség visszatartott.