A legrosszabb az volt, hogy a nő nyilvánvalóan sokkal idősebb volt, mint ahogy a férfi leírta. És a sírkövön lévő dátumok szerint majdnem egy évtizeddel azelőtt meghalt, hogy egyáltalán találkozott volna vele.

Lefagyva álltam ott. Nem értettem, hogyan lehetséges ez. Azt mondta, hogy a felesége csak néhány éve halt meg. Pontosan emlékszem a szavaira: „Még friss, néha úgy érzem, hogy nem kapok levegőt.” De itt, közvetlenül előttem, egy tagadhatatlan igazság volt vésve. A nő már egy évtizede halott volt.

Kérdések özöne cikázott az agyamban. Szóval kiről beszélt a fájdalomról? Miért mondta, hogy még mindig a fiókjában van a fotója, amikor ez a perc, ez az arc egyértelműen egy rég lezárt fejezet? És ami a legrosszabb volt – miért félt annyira attól, hogy idejövök?

Éreztem, hogy összerándulnak a térdem. Tudat alatt körülnéztem, mintha arra várnék, hogy valaki megjelenik és elmagyarázza, hogy rossz helyen vagyok. De nem. A vezetékneve ott volt a sírkövön, pontosan úgy, ahogy mondta. Csak a nő… nem az, akiről mesélt.

Felszedtem a lehullott virágokat, de nem tudtam letenni őket. Remegett a kezem, mintha valami nehezebbet tartanék, mint egy egyszerű csokor. Abban a pillanatban rájöttem valami rémisztőre: a férjem hazudott nekem. És nem csak egy apró, ártalmatlan hazugságról. Hazudott a felesége haláláról, a múltról, amelyet annyiszor emlegetett élete legnagyobb tragédiájaként.

De miért?

Hirtelen eszembe jutottak a reakciói, amelyeket korábban figyelmen kívül hagytam. Hogy mindig témát váltott, amikor véletlenül megkérdeztem a nevét. Hogy dühös lett, amikor egyszer találtam egy régi doboz női holmit a szekrényben, és megkérdeztem, hogy az övéi-e. Hogy mindig azt állította, hogy nem akarja feltépni a régi sebeket. Akkoriban érzékenynek, fájdalmasnak, érthetőnek tűnt. Most olyan volt, mint egy játék, mint egy maszk, amely mögött egy gondosan elrejtett igazság rejtőzik.

El akartam menni, de aztán a szemem sarkából megláttam valamit a sírkő tövében. Egy kicsi, fémtáblát, vésett felirattal. Más név volt rajta. Egy nőé. És mégis ugyanaz a halál éve volt rajta, mint a fotón látható nőé. Valami összeszorult a gyomromban. Két sírkő eggyé olvadt. Két nő, akik ugyanabban az évben haltak meg. Két sors, amiről a férfi soha nem beszélt.

Hirtelen egy gondolat villant át az agyamon, amit próbáltam kizárni. Mi van, ha a férfi, aki minden nap mellettem állt, nem az, akinek vallotta magát? Mi van, ha egy múltat ​​rejteget, amit nem fájdalomból, hanem félelemből próbált védeni? Vagy bűntudatból?

A hirtelen rám öntött hideg már nem egy temető szomorúságának tűnt. Félelem volt, nyers és nehéz. Nem tudtam, mit gondoljak. Hazamenjek és csendben maradjak? Megkérdezzem tőle egyenesen? Mi van, ha van egy másik változata a történetnek? Hány lehet?

Sokáig álltam ott, képtelenül mozdulni. Végül letettem a virágokat, de nem alázat vagy megbocsátás jeléül. Úgy tettem le őket, mintha valaki némán, nem szándékosan tisztelegne furcsa nők előtt, akik valahogyan egy olyan férfi életének részévé váltak, akiben megbíztam. Vagy legalábbis azt hittem.

Amikor elhagytam a temetőt, csak egy dolgot tudtam: amikor belépek a házunkba, és meglátom a szemét, az soha többé nem lesz az a szem, amiben megbíztam. És meg fogom kérdezni. Mert ma nem csak egy sírkövet fedeztem fel. Egy repedést fedeztem fel az életünkben, túl mélyet ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk.