A szülészet azon a napon olyan volt, mintha egy folyamatosan lüktető, feszült tempóban dolgozó gépezet lenne. A folyosókon sürgő-forgó ápolók mentek el egymás mellett, a műtők ajtói nyíltak és csukódtak, a monitorok folyamatos pittyegése keveredett a frissen született csecsemők sírásával. A kórház azon a reggelen a végsőkig leterhelve működött, és minden orvos úgy érezte, hogy még egy perc pihenő sem fér bele.

Az ügyeletes orvos, dr. Márton, éppen egy rendkívül nehéz műtétet fejezett be. Már azon volt, hogy leüljön pár másodpercre, amikor egy fiatal nővér levegő után kapkodva lépett be a pihenőhelyiségbe, és csak ennyit mondott:
— Doktor úr, szükség van magára. Nagyon gyorsan.

A hangja határozott volt, de mögötte ott vibrált valami nyugtalanító: félelem, vagy legalábbis előérzet, hogy valami nincs rendben. Márton felkelt, új köpenyt vett fel, és bár fáradt volt, a lépése határozott maradt. Végigment a folyosón, kezet fertőtlenített, és egy pillanat múlva már a szülőszoba ajtaját tolta be.

Abban a pillanatban azonban megállt. A torka kiszáradt, a szíve nagyot dobbant, majd fájdalmas, ismerős képként húzódott össze.

Az ágyon ott feküdt Anna.

A nő, akit hét éven át szeretett mindenkinél jobban. A nő, akivel közös jövőt tervezett. A nő, aki egyik napról a másikra eltűnt az életéből, mintha soha nem is létezett volna. Nem magyarázott semmit, nem hagyott levelet, üzenetet, semmit, ami érthetővé tette volna a távozását. És most itt volt, kiszolgáltatva, a fájdalomtól meggyötörten, összerogyni készülve, a telefonját szorongatva, mintha az tartaná egyben.

Amikor meglátta őt, még a lélegzete is elakadt.
— Maga? — suttogta Anna, és a hangja egyszerre volt döbbent, riadt és valahol reménykedő. — Maga az orvosom?

Márton csak bólintott. Semmit nem mert mondani. Tudta, hogy ha csak egyetlen szó is elhagyja a száját, talán előtör belőle az a hét évnyi elfojtott fájdalom és kérdés, amire soha nem kapott választ.

A szülés bonyolult volt, veszélyes és kiszámíthatatlan. Anna vérnyomása ingadozott, a baba szívverése hol erősödött, hol aggasztóan lassult. Márton azonban minden parancsot hideg fejjel adott ki, és bár kívülről úgy tűnt, ura a helyzetnek, belül egészen más játszódott le.

Nemcsak egy beteg feküdt előtte. Nemcsak egy újszülött élete volt a tét. Ott volt mindaz, ami valaha történt, és mindaz, amit ő soha nem mert kimondani.

Miért tűnt el? Hová ment? Miért nem volt elég neki? És miért pont most, miért pont itt kerül újra az útjába?

Ahogy telt az idő, minden egyre súlyosabbnak tűnt. Anna már alig kapott levegőt, a teste remegett, a szorítása gyengült. Márton közelebb hajolt hozzá, fogta a kezét, és halkan csak ennyit mondott:
— Nem engedem el. Most sem.

Negyven hosszú, feszült perc telt el. A csapat kimerült, a nővér homlokán gyöngyözött a veríték, Anna már túl fáradt volt a szavakhoz. Aztán hirtelen egy halk, majd egyre erősödő sírás töltötte be a szobát. A baba megszületett. A veszély elmúlt.

A megkönnyebbülés hulláma végigsöpört mindenkin. Márton felemelte a csecsemőt, ellenőrizte a légzését, a reflexeit, majd lassan az arcára esett a fény. A baba apró, alig néhány másodperces volt, mégis valami különös, szinte hátborzongató felismerést hozott.

És akkor megtörtént az, amit senki nem várt.

Márton arca elsápadt. A kezében tartott újszülöttre nézett, majd Annára, aztán ismét a gyermekre. A mellkasa összeszorult, és egy pillanatra még a térde is megremegett.

Mintha valaki jól irányzott ököllel gyomorszájon vágta volna.

Mintha az egész terem megszűnt volna létezni.

Mintha minden addigi kérdésére választ kapott volna — olyan választ, amelyet soha nem mert kimondani.

A baba szeme ugyanis pontosan ugyanolyan volt, mint az övé.
Ugyanaz az írisz, ugyanaz a szín, ugyanaz a ritka, örökletes jegy, amely a családjára jellemző volt generációk óta.
Olyan jellegzetes, hogy csak ez az egyetlen kérdés maradt megválaszolatlan:

Hogyan lehetne bárki másnak a gyereke?

A felismerés úgy csapott le rá, mint egy villám.
A légzése gyorsult, a gondolatai össze-vissza kavarogtak, és úgy érezte, mintha minden, amit eddig gondolt, amit eddig hitt, összeomlott volna.

A baba az övé volt.

Anna pedig hét év után most először nézett rá úgy, mintha végre kész lenne kimondani azt, amit mindig titkolt.

A történet itt azonban nem ért véget. Ami ezután következett, az még váratlanabb, még fájdalmasabb és még meghatározóbb volt mindkettejük életében.

És hogy mi történt pontosan?

Ezt már csak az tudja, aki végigélte.
De egy biztos: voltak titkok, amelyeket már nem lehetett tovább rejtegetni.