Kint hóvihar tombolt, olyan hevesen, hogy lehetetlen volt különbséget tenni ég és föld között. A hó lepedékben esett, a szél süvített, a spaletták zörögtek. Anna a tűzhely mellett ült, egy könyvet olvasott, és időnként fahasábokat dobált a tűzre. Ilyen estéken a világ mintha megállt volna – csak a fa ropogása és a szél fuvallata hallatszott.

Amikor kopogtak az ajtón, összerezzent. A kopogás tompa, kitartó volt, mintha valaki ököllel verné, utolsó erejét feszítve.

„Ki van ott?” – kiáltotta, anélkül, hogy előrelépett volna.

Először csend volt. Aztán egy rekedt hang hallatszott az ajtó mögül:
„Elnézést… A gyerekkel vagyok. Az autó árokban van… Nincs hová mennünk.”

Anna csak egy pillanatig habozott. Mindig segített az embereknek. Egy kis faluban ez a szokás – soha ne hagyd el a rászoruló felebarátodat.

Réssen kinyitotta az ajtót, és hideg lehelet csapott be. Egy férfi állt az ajtóban. Magas, széles vállú, őszülő halántékkal és fáradtságtól eltorzult arccal. Egy batyut tartott a karjában. A takaró alatt egy csecsemő volt.

„Az isten szerelmére, gyere be!” – mondta Anna. „Megfagysz.”

A férfi alig bólintott. Belépett, gondosan becsukta az ajtót, és leült a tűzhely mellé, karjában tartva a babát.

Egy éjszaka gyertyafénynél

Anna feltette a vízforralót, és behozta férje száraz ruháit – egy régi pulóvert, gyapjúzoknit. A vendég csendben átöltözött. Letette a babát a kanapéra, és betakarta egy takaróval.

„Hol van az anyja?” – kérdezte halkan.

„Nincs itt…” – válaszolta kurtán, anélkül, hogy felnézett volna.

Anna nem kérdezett többet. Tudta, hogy vannak olyan helyzetek, amelyekbe nem keveredhet az ember.

Miután befejezték a vacsorát, Anna hozott még tűzifát. A férfi halkan megszólalt:

„Köszönöm. Kevesen nyitnának ajtót egy idegennek egy ilyen éjszakán.”

„Ugyan már. Isten azt mondta, ne hagyjam magamra az embereket az úton” – válaszolta.

A férfi bólintott, majd letette a babát közelebb a meleghez. A tűz lágyan tükröződött a szemében, és Anna furcsa tekintetet vett észre a szemében – mély, fáradt, mintha a végtelenbe nézne.

Leült egy székre, hallgatta a kint süvítő szelet. Az álom legyőzte.

Reggel

Anna csendre ébredt. A havazás elállt, és a nap besütött az ablakon. De a ház hideg volt.

Senki sem volt a tűzhely mellett. A takaró, amiben a baba aludt, üresen hevert a padlón. A férfi és a baba eltűntek.

Először azt hitte, egyszerűen kimentek. De az ajtó belülről zárva volt, a retesz még a helyén volt. Az ablakok épek voltak.

Anna kiszaladt a verandára. A ház körüli hó érintetlen volt. Sehol lábnyom, sehol ujjlenyomat, csak néhány sötét folt a küszöb közelében, mint a megfagyott vér.

Hideg futott végig a gerincén.

Visszament a házba, és észrevett valamit az asztalon. Egy régi, az időtől megsárgult fényképet. Egy férfit ábrázolt, aki egy csecsemőt tart a kezében. Ugyanaz a mosoly. Ugyanazok a szemek. Ugyanaz az ajkak formája.

A fénykép alatt egy csinos felirat:

“Közúti balesetben halt meg 1989. január 3-án.”

Anna felült. Remegett a keze. Valaki egyértelműen csak most tette oda a fényképet – száraz és tiszta volt, mintha most vették volna ki egy borítékból.

A következő éjszaka

Anna megpróbálta meggyőzni magát, hogy mindez csak véletlen egybeesés. A fáradtság és a hóvihar összezavarhatta volna az emlékezetét. De amikor elérkezett a következő éjszaka, egy gyerek sírását hallotta.

Először halkan, aztán hangosabban. Felugrott, és felkapta a gyertyát. A sírás abból a szobából jött, ahol a gyerek aludt.

Kinyitotta az ajtót és megdermedt.

A takaró a padlón hevert. Egy apró lenyomat volt rajta, mintha valaki az előbb feküdt volna benne. A levegő sűrű volt a viasz és az égett szagától. A tűzhely közelében nedves csizmanyomok látszottak.

És hirtelen egy suttogás hallatszott:

“Köszönjük… hogy nem rúgtál ki minket…”

A gyertya kialudt. A ház sötétségbe borult. És a szél újra befújt az ablakon.