Az esküvő előtt furcsa hangulat uralkodott a leendő férjem házában. Mindenki nevetett, táncolt, ünnepi asztalt készített, és tanácsokat adott a tökéletes házassághoz. Csak egy ember maradt a pálya szélén – a nagymamája. Egy alacsony, görnyedt asszony, akinek a szeme szokatlanul élesnek tűnt, mintha többet látna, mint mások. Ahogy elmentem mellette, odahívott, és szó nélkül átnyújtott egy kis üveg zöld folyadékot. A hangja halk volt, szinte suttogás:

– Idd meg éjszaka. Különben a szerencse soha nem vár rád.

Nevettem, azt gondolva, hogy ez egy régi babona, talán valami családi szokás. De amikor a szemébe néztem, a mosoly megfagyott az ajkamon. Nem volt bennük tréfa, csak figyelmeztetés.

Az esküvő zökkenőmentesen zajlott. Minden úgy volt, ahogy reméltük – zene, tánc, nevetés, a vendégek öröme. Teljesen elfeledkeztem a furcsa ajándékról, amikor aznap este újra megláttam az ágy melletti asztalon. A fedél félig nyitva volt, és a benne lévő folyadék enyhén hullámzott, mintha élne.

Nem tudtam ellenállni. Csak egy kis kortyot ittam. A folyadék furcsa ízű volt – keserű, nehéz, fémes felhanggal. Abban a pillanatban elsötétült a látásom, zúgott a fejem, és éreztem, hogy az egész testem remeg. Amikor újra kinyitottam a szemem, a körülöttem lévő szoba megváltozott.

A falak puhának tűntek, árnyékok mozogtak, és alakok léptek ki a sötét sarkokból. Ott álltam, félelemtől megbénulva. Olyan arcok voltak ezek, amelyeket már korábban láttam – a férjem családjának megsárgult fényképein. Rég halott rokonok, tekintetük egyenesen rám nézett. Csendben voltak, de tekintetük nehezebb volt ezer szónál.

Másnap minden normális volt. Senki sem vett észre semmit. Csak én éreztem, hogy valami megváltozott bennem. Éjszaka ismétlődött: suttogások, léptek, árnyékok, amelyek nem voltak valóságosak. Megpróbáltam beszélni a férjemmel erről, de csak legyintett. „Fáradt vagy, ideges vagy” – mondta. És egyedül maradtam a titkommal.

Hamarosan megtudtam, hogy a nagymamája a nép körében olyan asszonyként volt ismert, aki védelmezi a családot és kapcsolatot tart fenn az őseivel. Egyesek boszorkánynak, mások gyógyítónak nevezték. De mindenki félt tőle. És most megértettem, miért. Aki elfogadja az ajándékát, az valami visszautasíthatatlan részévé válik.

Több hónap telt el azóta az éjszaka óta. Kívülről egy átlagos feleség vagyok, dolgozni járok, családi ünnepségeken veszek részt. De belül más életet élek. Éjszaka arcokat látok, lépteket hallok, hideg leheletet érzek a nyakamon. És minden alkalommal, amikor felébredek, az üveg az asztalon áll, tele és zárva, mintha soha nem nyitottam volna ki.

Az életet „előtte” és „utána” részre osztották. Most már tudom, hogy ez nem csak babona. Elfogadtam az ajándékot, és nincs visszaút. A nagymamám furcsa nyugalommal néz rám, mintha tudná, hogy megtettem, amit meg kellett tennem. A férjemnek fogalma sincs, és talán soha nem is fogja meg, miért ébredek néha sikoltozva, vagy miért nézek a tükörbe a szokásosnál tovább. Mert a tükörképemben néha látok valakit, aki nincs ott.

A zöld üveg titka velem él. És minél több idő telik el, annál világosabban értem, hogy a történet nem ért véget. Épp ellenkezőleg – csak a kezdete.