Egy idős asszony belépett egy kis élelmiszerboltba. Egy botra támaszkodott, minden lépése lassú és nehéz volt, mintha élete súlya nehezedett volna rá. Haja ősz volt, egyszerű kontyba volt kötve, arca fáradt, de a tekintete még mindig különös nyugalmat árasztott – annak a nyugalmát, aki már ismert fájdalmat, magányt és csendet.

Végigsétált a folyosókon, ujjait gyengéden végigfuttatva a polcokon. Felvett egy csomag tésztát, egy pillanatig ott tartotta, majd sóhajtva visszatette a helyére. Aztán felvett egy üveg tejet, megnézte az árát, és ismét letette. Végül megállt a zsemléknél. Gondosan megszámolta őket, mintha minden darab többet jelentene, mint pusztán ételt. Amikor odaért a pénztárhoz, elővett a zsebéből egy kis zacskó aprópénzt. Egy darabig válogatta őket, próbált mosolyogni, bocsánatot kérve, hogy nincs elég. Visszatett néhány tételt a pultra.

A körülötte állók csendben figyelték. Néhányan elfordították a tekintetüket, mások magukban suttogtak. Csak az eladónő, aki egy hosszú műszak után fáradt volt, hidegen közölte az összeget. A nő bólintott, és lassan egy régi táskába tette a vásárolt holmiját.

És akkor történt. Az ajtó felé menet a lába a polc sarkába akadt. A botja kicsúszott a kezéből, és a teste a kemény, hideg padlóra csúszott. Az esés hangja visszhangzott az egész boltban. Egy pillanatra minden megállt.

Fejek fordultak, a bámészkodók tekintete találkozott az övével. Fájdalom, tehetetlenség és ugyanakkor egy könyörgés volt bennük – egy könyörgés, amelyhez nem kellettek szavak. De senki sem mozdult. Az egyik férfi egyszerűen magához szorította a bevásárlókocsit, és meghajtotta a fejét. A fiatal nő félreállt, mintha a helyzet nem is érintené. Valaki más pedig elővett egy telefont, és filmezni kezdett.

Az idős nő zihált. Megpróbálta visszaszerezni a botját, de túl messze volt. Ehelyett lassan a földön kúszva a kijárat felé indult. Kezei végigcsúsztak a csempén, a bevásárlószatyra kiömlött, a tekercsek pedig az oldalára gurultak. Kínos csend borult a boltra.

És ekkor újabb lépések hallatszottak. Egy lány lépett ki a tömegből – nem több tizenöt évesnél, hátizsákkal a hátán. Odaszaladt a nőhöz, letérdelt mellé, és a vállára tette a kezét. „Ne aggódj, segítek” – suttogta. Kezébe vette a botot, átnyújtotta neki, és nehezen sikerült talpra állítania a nőt.

Csak ekkor mozdult meg a tömeg. Hirtelen többen is felugrottak, hogy felvegyék a szatyrot, összeszedjék a tekercseket, és visszaadják a szétszórt csecsebecséket. Az eladónő, aki korábban csendben volt, odaszaladt egy üveg vízzel. A férfi, aki figyelte őket, felajánlotta, hogy hazakíséri.

A légkör másodpercek alatt megváltozott. Ami egy pillanattal korábban még kegyetlen közönynek tűnt, az váratlan emberséghullámmá változott. De addig kellett várni, amíg valaki – egy gyerek, habozás nélkül – megtette az első lépést.

Az idős asszony botjára támaszkodva állt, szeme könnyektől csillogott. Ezúttal nem a fájdalom könnyei voltak, hanem valami másé – valamié, ami megkönnyebbülésnek tűnt. Körülnézett, és azt suttogta: „Köszönöm.”

És az emberek úgy érezték, hogy abban a pillanatban nem a vásárlásról, az esésről vagy a hideg padlóról van szó. Hanem egy tükörről. Egy tükörről, amelybe mindenki belenéz, és meglátja a saját lelkiismeretét.