Az elefántborjú nemrég tanult meg saját lábán állni. Minden lépés számára kis csoda volt, minden pillanat új felfedezés. A csorda a megszokott útvonalán haladt – egyik itatótól a másikig, akácbokrokon és magas fűtengeren keresztül, miközben a föld remegett a hatalmas lábak súlya alatt.

Az élen a matriarcha lépdelt – egy hatalmas, idős nőstény, akinek ormányán az idő nyomai ültek. Ő volt az, aki emlékezett szárazságokra és esős évszakokra, aki nemzedékeken át vezette a csordát a jól ismert ösvényeken. A kis elefánt anyja a legerősebb hímmel együtt haladt, s időről-időre gyengéden megérintette borját ormányával: „Itt vagyok, nem vagy egyedül.”

De a kíváncsiság legyőzte a kicsit. Amint a felnőttek gyökereket és leveleket túrtak elő, a borjú megpillantott egy ragyogó pillangót. Mintha élő ékszer szállt volna előtte. A kicsi harsányan trombitált, nagy füleit csapkodta, és futni kezdett utána. Játszott, fűcsomókat dobált, ugrándozott – s észre sem vette, hogy egyre távolabb kerül a csordától.

Amikor végül megállt, ráeszmélt, hogy teljesen egyedül van. Mindenütt csak végtelen síkság, se anya, se védőfalat képező rokonok. Félelem markolt bele a hasába.

Ekkor recsegés hallatszott a bokorból. A borjú rémülten pislogott, majd meglátta őket: hiénák. Nyolc kifejlett, éhes hiéna lépett elő, sárgán villogó szemmel, éles fogakkal, kacagásszerű hanggal, amely betöltötte a szavannát. Könnyű prédát sejtettek.

Az elefántborjú széttárta füleit és trombitált, mintha erősebbnek akarná mutatni magát. A hiénák azonban lassan közelebb húzódtak, körbe zárták. Egyikük hirtelen előrelendült, s karmaival megvágta a borjú oldalát. A kicsi felvisított, fájdalmasan és kétségbeesetten hívta anyját. Segélykiáltása messzire szállt. A csorda meghallotta. A matriarcha felordított, s villámként indult felé, de messze volt – túl messze.

A hiénák tudták: az idő az ő oldalukon áll.

És akkor történt valami, amit senki nem várt.

A föld megremegett. Dübörgő zaj közeledett. A hiénák megtorpantak, és akkor meglátták őket – nem az elefántok voltak. Nem is a borjú anyja. Hanem… oroszlánok.

Egy oroszlánfalka, élén egy hatalmas hímmel, belépett a tisztásra. Nem azért jöttek, hogy megmentsék a borjút – hanem mert a hiénák ősi ellenségeik. A fenséges állatok vad üvöltéssel rontottak közéjük. A hiénák, tudva, hogy nincs esélyük, szétszéledtek és eltűntek a bozótban.

Az apró elefánt remegve állt, ormánya az ég felé nyúlt, szemeiben félelem és remény vibrált. A hím oroszlán közelebb lépett, majd rövid morgással jelezte: „Ma nem te leszel a zsákmány. Ez a győzelem a miénk.” Ezután sarkon fordult, és falkájával együtt eltűnt a horizonton.

Néhány pillanattal később megérkezett az anya. Testével körülölelte borját, ormányával simogatta, mély, megnyugtató hangokat hallatva. A csorda körbeállta őket, és a kicsi ismét biztonságban volt.

Aznap legenda született. Egy apró elefánt túlélte a halálos csapdát – nem saját erejéből, nem is csak a csordája miatt, hanem mert a természet kiszámíthatatlan erői közbeléptek. És néha még az is, akitől félünk, lehet a megmentőnk.