Nem szoktam megosztani magánéleti történeteket a nyilvánossággal. Most mégis megteszem. Nem azért, hogy sajnáltassam magam. Azért írok, mert már nem tudom, hogyan tovább. Talán valaki elolvassa, megérti – és talán tanácsot is tud adni. Vagy legalább meghallgat.

Nyolcvanöt éves vagyok. Az elmúlt hónapban kórházban voltam – tüdőgyulladás, szívpanaszok, gyengeség. Már nem fiatal az ember ennyi idősen, és minden egy kicsit nehezebben gyógyul. De a gondolataim mindvégig otthon jártak. A saját ágyamnál, a megszokott csendnél, a kertemnél, ahol annyi évet eltöltöttem. A lakásban, ahol a gyerekemet neveltem.

Csak egy lányom van. Ő maradt nekem. Azt hittem, szeret. Azt hittem, számítok neki.

Amikor végre kiengedtek, fáradtan, de reménykedve álltam meg a régi kapu előtt. De amit ott láttam, azt soha nem fogom elfelejteni.

A ház előtt dobozok sorakoztak. Koszosak, széttépettek. Közelebb léptem – és rögtön megismertem bennük az életem darabjait. A régi csészém, amiből mindig teáztam. A fotóalbumom, benne gyerekkori képek. Ruháim, könyveim, néhány régi receptfüzet, amit még az anyámtól örököltem.

A bejárati ajtón új zár volt. A kulcsom nem illett bele.

Ott álltam, és nem értettem semmit. Aztán kinyílt az ajtó, és megjelent benne a lányom.

„Anya, te vagy az?” – kérdezte olyan hangon, mintha semmi különös nem történt volna. „Összepakoltam a dolgaidat.”

„Miért?” – kérdeztem, halkan. – „Mi történik itt?”

„Elvisz a taxi. Egy idősotthonba mész. Az orvosok is azt mondták, hogy állandó felügyelet kell neked. Én ezt már nem tudom csinálni.”

„Ez az én otthonom” – suttogtam. „Itt szeretném leélni, ami még hátra van.”

„Nem, anya” – válaszolta fagyosan. „Ez már az én házam. És úgyis már csak kevés időd van hátra.”

Ekkor a kezembe nyomott egy taxiszámlát, megfordult, és becsukta az ajtót.

Ott álltam egyedül. A dobozaim között. Nyolcvanöt évesen. Hajlott háttal, remegő kezekkel. Az egész testem reszketett, de a szívem fájt a legjobban. Hogy jutottunk idáig?

Letérdeltem az egyik doboz mellé, és megpróbáltam felemelni. De akkor történt valami, amire nem számítottam.

Az utcán, ahol senki nem szokott megállni, éppen arra jött egy fiatal nő. Rám nézett, majd megtorpant.

„Minden rendben van?” – kérdezte.

Először nem is tudtam mit mondani. Csak álltam némán. De ő továbbra is nézett, és akkor valami megmozdult benne.

„Bocsásson meg, maga nem Kovács néni? A régi tanítónő a szomszédból? Én Anikó vagyok. Kicsi gyerekként mindig átjöttem a kertbe megsimogatni a cicáit.”

Hirtelen megrohamoztak az emlékek. A kis szőke kislány, aki mindig virágot hozott nekem. A rajz, amit egyszer adott – ma is megvan valahol. Elmosolyodtam, és bólintottam.

„Igen. Te vagy az.”

Anikó nem habozott. Segített felállni. Azt mondta, nem hagy így magamra. Felhívta a férjét, együtt bepakolták a dobozokat az autójukba, és hazavittek.

„Csak néhány nap, amíg kitalálunk valamit” – mondta. De a napokból hetek lettek. És én rájöttem, hogy amit tettek, az nem szívesség volt – hanem emberség.

A lányom azóta sem keresett. De valahol mélyen már nem is bánom. A vér nem mindig jelent szeretetet. Néha egy idegen több családot jelent, mint az, akit a világ annak tart.

Most itt vagyok Anikóéknál. Van egy külön szobám. Van meleg étel, beszélgetés, és újra érzem, hogy számítok valakinek. Nem vagyok teher. Nem vagyok kidobott holmi.

Sokan kérdezik: hogyan lehet ezt túlélni?

Talán úgy, hogy nem zárjuk be teljesen a szívünket. Hogy elhisszük: nem minden ember rossz. Hogy van még jóság – csendes, mindennapi, önzetlen.

A szeretet néha onnan érkezik, ahonnan a legkevésbé várnánk.