Ezért tudta Thomas azonnal, hogy valami szokatlan dolog történik.

– Rex! Hagyd abba!

De a kutya nem hallgatott rá.

A nappali régi kanapéja előtt állt; mellső mancsait a szélére támasztva dühödten tépte a kárpitot.

Thomas már számtalanszor látta őt a kertben ásni, madarakat kergetni vagy a ház minden szegletét megszaglászni.

De ez most más volt.

Rex viselkedése nem arra vallott, hogy játszani akar.

Teljesen a feladatra összpontosított.

Szinte kétségbeesetten.

– Rex, mit csinálsz?

Thomas megragadta a nyakörvét, és megpróbálta elhúzni a kanapétól.

De a kutya megmakacsolta magát.

Rövid morgással kísérve újra megrántotta az anyagot, és újabb lyukat szakított rajta.

– Elég volt!

Ezúttal Thomas felemelte a hangját.

Rex megállt.

De nem ment el.

Csak Thomas felé fordult, és halkan nyüszített egyet.

Aztán visszanézett a széttépett kanapéra.

Mintha mutatni akarna neki valamit.

Thomas felsóhajtott.

– Rendben. Mit találtál ott?

Letérdelt.

Félrehúzta a szakadt kárpitot, és kitapogatta a tömést.

Eleinte csak szivacsot érzett.

Aztán az ujjai valami kemény dologba ütköztek.

Thomas felkapta a fejét.

Egy kis vászonzacskót húzott elő.

Régi volt, poros, és összevarrva.

Belül egy apró, piros tárgy lapult.

Két betű volt a felületébe vésve:

E. S.

Thomas megdermedt.

– E. S……

Az iniciálék ismerősen csengtek. Teljesen kinyitotta a zacskót.

Abban a pillanatban egy kis fény kezdett villogni a piros tárgyon.

Egyszer.

Kétszer.

Harmadszor is.

Thomas összerezzent.

– Mi a fene ez?

Ekkor kinyílt a nappali ajtaja.

Madeleine lépett be.

– Thomas, mit csinálsz……

Nem fejezte be a mondatot.

Meglátta a tárgyat a férfi kezében.

Az arca azonnal elsápadt.

– Honnan vetted ezt? Thomas ránézett.

– A kanapéban.

Madeleine nem válaszolt.

– Mi az?

– Nem tudom.

– De azt tudod, kié.

Madeleine lesütötte a szemét.

Thomas felállt.

– Mit jelentenek a betűk?

Néhány másodpercig csendben maradt.

Aztán halkan megszólalt:

– Émilie Serrat.

Thomas gyomra összeszorult.

Évek óta nem hallotta ezt a nevet.

Émilie.

Az a nő, aki egyik nap eltűnt Lyonból, és soha többé nem tért vissza.

Akkoriban Thomas azt hitte, egyszerűen elment.

Búcsúszó nélkül.

Levél nélkül.

Bármiféle magyarázat nélkül.

– Hogy került a kanapénkba? – kérdezte.

Madeleine behunyta a szemét.

– Az apád.

Thomas megdermedt.

Pierre.

Az apja.

A férfi, aki három éve halt meg.

– Mi köze volt hozzá?

Madeleine leült.

– Több, mint amennyit valaha is elmondtam neked.

Thomas érezte, ahogy régi harag ébred fel benne.

– Akkor kezdj el beszélni.

Madeleine vett egy mély levegőt.

– Émilie itt járt.

– Mikor?

– Az eltűnése előtti éjszakán.

Thomas néhány másodpercig csak meredten bámult rá. – Ez lehetetlen.

– Dehogyis.

– Azt hittem, végig távol volt Lyontól.

– Mások is ezt hitték.

– És az apám?

Madeleine ránézett.

– Ő beszélt vele utoljára.

Thomas hátrált egyet.

Hirtelen összeállt a kép, és értelmet nyertek olyan dolgok, amelyek évek óta érthetetlenek voltak számára.

Hogy miért volt az apja hetekig szokatlanul zárkózott Émilie eltűnése után.

Hogy miért nem akart soha beszélni Lyonról.

Hogy miért hallotta meg Thomas egy éjszaka Pierre és Madeleine vitáját – amely abban a pillanatban elült, ahogy belépett a szobába.

– Miért nem mondtad el soha?

Madeleine nem válaszolt.

Ekkor Rex újra ugatni kezdett.

Thomas megfordult.

A kutya már nem arra a helyre figyelt, ahol a piros tárgyat találták. Lejjebb szimatolt.

Pontosan a kanapé faalapzatánál.

– Mi van ott?

Rex kaparni kezdte a fát.

Thomas letérdelt.

Végigfuttatta a kezét a keret alsó részén.

És valami szokatlant érzett.

Egy kis dudort.

– Madeleine…

– Ne nyúlj hozzá.

Thomas felé fordult.

– Miért?

– Thomas, kérlek.

De már késő volt.

Félrehúzta az anyagot.

A fakeret mögé dugva egy kis, laminált kártyatartó lapult.

Kihúzta.

A benne lévő papíron egy dátum állt.

Thomas azonnal felismerte.

Az a nap volt, amikor Émilie eltűnt.

A dátum alatt egy cím szerepelt.

Thomas hangosan felolvasta.

– Rue des Lilas 47.

Madeleine arca még sápadtabb lett. – Ez lehetetlen.

– Mi van azon a címen?

– Az a hely már nem létezik.

– Micsoda?

– A házat évekkel ezelőtt lebontották.

Thomas a magasba emelte a papírdarabot.

– Akkor miért rejtette el apám?

Madeleine hallgatott.

Eközben Rex tovább szimatolta a kanapét.

Thomas hirtelen észrevett még valamit.

Egy kis jelzés volt a laminált papír hátoldalán.

Három számjegy.

– Mit jelent ez?

Madeleine rájuk nézett.

És abban a pillanatban sírva fakadt.

– Ez egy széf száma.

Thomas felé fordult.

– Melyik banké?

Madeleine nem válaszolt.

– Melyik banké?

Néhány másodperc múlva suttogva kimondta a nevet.

Thomas érezte, ahogy gombóc nő a torkában.

Ismerte azt a bankot.

Apjának ott volt számlája.

A számlát a halála után megszüntették.

Legalábbis mindig ezt mondták neki.

Thomas elővette a telefonját.

– Tehát azt akarod mondani, hogy apám elrejtett egy Émilie-hez tartozó eszközt a kanapénkban, aztán elrejtette itt a címet és a széf számát… te pedig végig tudtál róla?

Madeleine az arcát takarta el.

– Nem tudtam mindent. – De azért tudtál eleget.

– Az apád arra kért, hogy hallgassak.

– Miért?

Madeleine ránézett.

– Mert Émilie nem az volt, akinek hitted.

Thomas elhallgatott.

– Hogy érted ezt?

Madeleine lassan felállt.

– Mielőtt elment, Émilie átadott valamit az apádnak.

– Mit?

– Valamit…