Soha nem hittem volna, hogy egy egyszerű várakozás közben ilyen kellemetlen helyzet szemtanúja leszek – pláne olyasvalaminek, ami végül az illemszabályokról szóló leckévé válik, és az egész váróterem beszédtémájává lesz.

Az egész egy kedves születésnapi meglepetésnek indult. A lányom belépőt ajándékozott nekem egy első osztályú repülőtéri VIP-váróba. Tudta, hogy egész életemben keményen dolgoztam, minden fillért félretettem, és szinte sosem engedtem meg magamnak efféle luxust.

„Anya, élvezz végre valami jót! Nem kell mindig csak másokra gondolnod” – mondta, miközben átnyújtotta az utalványt.

Így aztán azon a reggelen egy elegáns váróteremben találtam magam, ahol kényelmes fotelek, lágy zene, frissítők vártak, a hatalmas ablakokból pedig a repülőtéri előtérre nyílt kilátás.

Leültem egy asztalhoz, rendeltem egy kávét, és végre élvezni kezdtem a nyugalmat.

Ám körülbelül tizenöt perccel később egy negyvenes éveiben járó nő telepedett le a velem szemközti asztalhoz. Kifogástalanul volt öltözve, drága kézitáskát és feltűnő ékszereket viselt, tekintetéből pedig az az önbizalom sugárzott, ami azokra jellemző, akik hozzászoktak, hogy mindig megkapják, amit akarnak.

Eleinte ügyet sem vetettem rá. Ám ekkor elővett a táskájából egy fém körömvágót.

A kezét az asztalra fektette, és nekilátott a körömvágásnak. Az apró körömdarabkák egyenesen az asztallapra hullottak. Az egyik még odáig is elcsúszott, hogy egy mellettem ülő idős hölgy csészealjára landolt.

Az idős hölgy udvariasan fordult a nőhöz:

„Elnézést, nem tudná esetleg máshol elintézni a körömvágást? Mondjuk a mosdóban? Végtére is, itt emberek esznek.”

A nő még csak fel sem nézett.

„Hát ne nézze, ha zavarja!”

Az idős hölgy döbbenten ült ott; láthatóan nem számított ilyen válaszra.

Azt hittem, ezzel véget is ér a kellemetlen incidens. Ám a nő úgy döntött, folytatja. Levette az egyik cipőjét, kinyújtotta a lábát, és egyenesen az asztalra tette. Aztán körömvágóval nekiállt levágni a lábkörmeit.

Egy körömdarabka alig néhány centiméterre a csészém mellől landolt.

– Ezt ugye nem gondolja komolyan? – szóltam rá. – Itt emberek esznek. Ez egy közös tér.

Végül felnézett rám.

– És maga mégis kicsoda? Valami egészségügyi ellenőr? Ha nem tetszik, átülhet máshová.

– Nem kell ahhoz ellenőrnek lennem, hogy tudjam: ilyesmit nem csinálunk az asztalnál.

Az asszony gúnyosan elmosolyodott, és folytatta a dolgát, mintha meg sem szólaltam volna.

Közben a váróterem többi utasa undorodva méregette egymást. Néhányan átvitték az italukat egy másik asztalhoz. Az idős hölgy szalvétával takarta le a tányérját, egy ablak mellett ülő fiatalember pedig a telefonjával kezdte rögzíteni az egészet. Ami azonban a legjobban meglepett: a személyzet egyik tagja – aki nem messze a recepciótól állt – végignézte az egészet.

Odament az asszonyhoz, és nyugodt hangon megkérte, hogy hagyja abba.

– Hölgyem, kérem… az ilyesmi nem megengedett a váróteremben. Nem mehetne inkább a mosdóba?

– Első osztályon utazom, és ezért a várótermi belépésért is fizettem. Talán nem vághatom le a körmeimet?

– Természetesen nyugodtan használhatja a váróterem szolgáltatásait, de be kell tartanunk az alapvető higiéniai szabályokat.

– Nos, talán keressen magának másik munkát, ha ekkora problémát okoz az ügyfelek kiszolgálása!

A dolgozó vett egy mély levegőt, de végül csak udvariasan bólintott egyet, és elsétált.

Látszott rajta, hogy kellemetlennek érzi a helyzetet. Nem akart vitatkozni, ugyanakkor nem hagyhatta, hogy egyetlen utas zavarja a többieket.

Amikor elhaladt mellettem, diszkréten megszólítottam.

– Elnézést… tehetek egy javaslatot?

Felém hajolt. – Természetesen.

– Mi lenne, ha készítenének egy kis ajándékot annak a hölgynek? Valamit, ami emlékezteti rá, hogy nem ő az egyetlen ember a helyiségben.

A munkatárs egy pillanatra elhallgatott. Aztán halvány mosoly jelent meg az arcán.

– Azt hiszem, találhatunk valamit a számára.

Nem akartam, hogy bárki is megalázva érezze magát, és azt sem, hogy újabb vita törjön ki. Egyszerűen csak reméltem, hogy a személyzet olyan eleganciával oldja meg a helyzetet, amilyet egy ilyen helytől elvárnék. Körülbelül tíz perccel később a munkatárs visszatért.

Egy ezüstszalaggal átkötött, gyönyörű fehér dobozt tartott a kezében, a váróterem vezetője kíséretében.

Közvetlenül a hölgy mellé léptek, aki épp a második lábfejével végzett.

– Hölgyem, engedje meg, hogy egy kis meglepetéssel kedveskedjünk Önnek! – mondta a munkatárs profi mosollyal. – Láttuk, hogy nagy gondot fordít a személyes ápoltságára, ezért készítettünk Önnek egy különleges ajándékot.

A hölgy azonnal letette a körömvágó eszközt.

– Tényleg? Milyen kedves!

Egyenesebben ült le a székében, és megigazította a haját. Nyilvánvalóan azt hitte, hogy valamilyen luxus szépségápolási készletet kap.

A vezető eléje tette a dobozt.

– Ez egy apró figyelmesség a csapatunktól. Reméljük, kellemesebbé teszi majd az utazásait.

A hölgy elmosolyodott, és nekilátott, hogy kibontsa a szalagot.

Csend telepedett a váróteremre.

Ahogy felemelte a fedelet, a mosoly azonnal eltűnt az arcáról.

Odabent egy elegáns tisztálkodási készlet lapult: egy kiváló minőségű körömreszelő, körömvágó, egyszer használatos higiéniai eszközök és egy kis törölköző. Mellettük egy kártya állt, rajta rövid üzenettel:

Kedves Utazó! Kellemes utazást kívánunk! Az Ön és a többi vendég kényelme érdekében kérjük, hogy a személyes tisztálkodást és ápolást a kijelölt, privát helyiségekben végezze. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja a közös teret.

A hölgy arca vörösre váltott.

– Mégis mi akar ez lenni…