Épp elállt az eső, de az alacsonyan fekvő, szürke felhők alatt még mindig hűvös volt a levegő. Az emberek sietve haladtak el mellette – munkába, boltba vagy épp hazafelé tartottak. Néhányan futó pillantást vetettek rá, mások inkább félrenéztek.

Régi, sötét kabátot, „Veteran” feliratú, kopott sapkát és elnyűtt rövidnadrágot viselt.

Műlába azonnal szemet szúrt.

A férfit Viktornak hívták.

Már közel húsz perce várta a buszt.

Élete során hozzászokott ahhoz, ahogyan az emberek ránéztek.

Néhányan szánalommal.

Mások zavartan.

Megint mások pedig úgy tettek, mintha észre sem vennék a mellettük ülő, műlábas férfit.

Viktor azonban már régóta nem hagyta, hogy ez zavarja.

Évtizedekkel korábban sokkal rosszabb dolgokat is átélt.

A csatatéren veszítette el a lábát.

Ott veszítette el legközelebbi barátai közül is többet.

Hazatérve azt tapasztalta, hogy a világ, amelyért harcolt, időközben megváltozott.

Házassága nem tartott ki.

Gyermekeik sem születtek.

Régi bajtársai szétszéledtek az országban, és volt, aki már nem élt közülük.

Végül Viktor egyedül maradt.

Mégsem bánta meg soha, amit annak idején tett.

Épp az utat kémlelte, amikor három fiatal férfi jelent meg a megállóban.

Húsz év körüliek lehettek.

Hátrafordított baseballsapkát viseltek, telefon volt a kezükben, és olyan hangosan nevettek, hogy az utca túloldalán is hallani lehetett őket. Amikor észrevették Viktort, egyikük lelassított.

– Hé, srácok!

A műlábára mutatott.

– Milyen láb ez?

A másik kettő azonnal nevetésben tört ki.

Viktor néma maradt.

– Valami robotcucc? – kérdezte az első.

– Lehet, hogy lemerült az aksija – felelte a második.

– Akkor be kéne dugni a töltőbe.

Nevetés.

Viktor meg sem mozdult. Az egyik fiatalember eléje lépett.

– Hé, öregapám! Hallasz minket?

Viktor lassan felemelte a tekintetét.

– Hallom.

– Akkor miért nem szólsz semmit?

– Nincs mondanivalóm.

Ez még inkább mulattatta a fiatalembert.

– Nézzétek, milyen komoly.

– Éjszakánként bedugod a lábadat a konnektorba? – kérdezte a második.

– Vagy minden reggel be kell bikázni?

A harmadik elővette a telefonját.

– Várjatok, ezt fel kell vennem.

Viktor felé fordította a kamerát.

– Mondj valamit a videóhoz.

Viktor lesütötte a szemét.

– Hagyjatok békén.

– Hallottátok? Még ő osztogatja az utasításokat.

Újabb nevetés.

Néhányan megfordultak a buszmegállóban.

Egy nő Viktorra, majd a fiatalemberekre nézett, végül úgy döntött, inkább továbbáll.

Egy öltönyös férfi sétált el mellettük, úgy téve, mintha telefonálna.

Senki sem szólt egy szót sem.

Viktor ülve maradt.

Csak a jobb keze szorult lassan ökölbe.

Nem azért, mert bántani akarta a fiatalembereket.

Hanem mert hirtelen eszébe jutott valami, ami évtizedekkel ezelőtt történt.

Éjszaka volt.

Robbanások hallatszottak. A levegőt sűrű por és füst töltötte meg.

Akkoriban Viktornak még megvolt mindkét lába.

Az egysége parancsot kapott a visszavonulásra.

Ám többen hátramaradtak, sebesülten.

Viktor megmenthette volna magát.

Ő mégis visszafordult.

Biztonságos helyre vonszolt egy sebesült katonát.

Aztán egy másikat.

Amikor a harmadikért indult vissza, robbanás történt.

Az utána következő pillanatokra csak töredékesen emlékezett.

Tűz.

Üvöltés.

Nyomás.

És aztán csend.

Csak akkor tért magához, amikor már egy tábori kórházban feküdt.

Az orvos akkor azt mondta neki:

– Csak azért maradtál életben, mert a többieket védelmezted.

Viktor sosem beszélt erről.

Most sem.

De a fiatalemberek nem hagyták abba.

– Na, öregapám? Megjött már a busz?

– Talán fütyülnöd kellene, hogy odahívd. – Vagy vigyünk oda?

Az egyikük még oda is nyúlt, és az ujjával megkocogtatta Viktor műlábát.

Fémes koccanás hallatszott.

– Hűha.

Elmosolyodott.

– Ez aztán az igazi.

Viktor felemelte a fejét.

– Ne nyúlj hozzám.

A fiatalember felnevetett.

– És mit fogsz csinálni?

Viktor nem válaszolt.

Ekkor motorzaj hallatszott a távolból.

A busz.

A fiatalok még egy pillanatig nevettek, de aztán észrevették, hogy a sofőr lassít.

A busz közvetlenül a megálló előtt állt meg.

Kinyíltak az ajtók.

De a sofőr nem lépett ki.

Ehelyett egyenesen Viktorra nézett.

És az arckifejezése azonnal megváltozott.

– Viktor úr?

Viktor bólintott. A sofőr leszállt a buszról.

– Ön Viktor Novák?

– Igen.

A sofőr kezet nyújtott.

– Megtiszteltetés találkozni önnel.

A fiatalok elhallgattak.

A sofőr így folytatta:

– Apám egész életében beszélt önről.

Viktor összeráncolta a homlokát.

– Az apja?

– Pavel Dvořák őrmester.

Viktor megdermedt.

Ismerte azt a nevet.

Nagyon is jól.

– Ő…

– Igen – bólintott a sofőr. – Ő volt az egyikük azok közül, akiket ön akkoriban kimentett a tűzvonalból.

Csend telepedett a buszmegállóra.

A fiatalok egymásra néztek.

A sofőr folytatta:

– Apa mindig azt mondta, hogy ha ön nem megy vissza értük, én sosem születtem volna meg.

Viktor lesütötte a szemét.

– Nem kell megköszönnie.

– Dehogynem.

A sofőr elmosolyodott.

– Mert apa két éve meghalt, és élete utolsó napjáig ragaszkodott ahhoz, hogy nem ő volt a legnagyobb hős. Hanem ön.

Az egyik fiatalember lassan leengedte a telefonját.

Hirtelen senki sem viccelődött már.

Viktor lassan felállt.

A sofőr kezet nyújtott, és segített neki felszállni. Ahogy Viktor elhaladt a fiatalemberek mellett, egyikük halkan megszólalt:

– Uram…

Viktor megállt.

A fiatalember most először egészen másmilyennek tűnt, mint alig néhány perccel korábban.

– Sajnálom.

Viktor ránézett.

– Melyiket?

A fiatalember lehajtotta a fejét.

– Mindent.

Viktor egy pillanatig hallgatott.

Aztán csak ennyit mondott:

– Nem a láb elvesztése a legrosszabb dolog.

A fiatalember felnézett. – A legrosszabb az, ha elfelejted, miért veszítetted el őt.

És beszállt az autóba.