Nem tudtam, képes leszek-e rá.

A szoba minden egyes tárgya fájdalmat okozott.

Az iskolatáskája.

Az íróasztalon álló fénykép.

A kedvenc, macskás bögréje.

Még az a hétköznapi hajgumi is, amelyet a tükör mellett hagyott.

Minden Lilyre emlékeztetett.

A kabátja még mindig a széken lógott.

Olyan volt, mintha bármelyik pillanatban hazaállíthatna az iskolából, ledobná a táskáját a földre, és odaszólna:

„Anya, mi lesz a vacsora?”

De Lily soha többé nem jön haza.

Tizenöt éves volt.

Az egyetlen gyermekünk.

És három hete meghalt.

Azt mondták, baleset történt.

Lily két barátjával volt egy régi épületben, ahová időnként ellátogatott. A szemtanúk szerint megbotlott a lépcsőn, és lezuhant néhány fokot.

Még élt, amikor a mentők megérkeztek.

De a sérülései túl súlyosak voltak.

Az orvosok nem tudták megmenteni.

Attól a pillanattól kezdve, hogy megtudtuk a hírt, úgy éreztem, darabokra hullott az életem.

Nem tudtam enni.

Nem tudtam aludni.

Nem tudtam rávenni magam, hogy kinyissam a szobája ajtaját.

A férjem, Mark, másképp gyászolt.

Legalábbis eleinte így gondoltam.

Alig néhány nappal a temetés után elkezdte ugyanazt a mondatot ismételgetni:

„Ki kell ürítenünk a szobáját.”

Eleinte nem hallgattam rá.

„Nem.”

„Nem hagyhatjuk így.”

„Még nem.” „Tovább kell lépnünk.”

Ez az utolsó mondat fájt a legjobban.

„Tovább lépni?” – kérdeztem. – „Mark, meghalt a lányunk.”

Elfordította a tekintetét.

„Pontosan.”

Többször is felvetette, hogy adjuk oda másnak a ruháit.

Vigyük el a könyveit jótékonysági célra.

Dobjuk ki a játékait.

Csomagoljuk dobozokba a fényképeit.

De egyikre sem tudtam rávenni magam.

Közel három hétig zárva maradt a szobája ajtaja. Aztán egy délután Marek elment otthonról.

Az előszobában álltam.

Az ajtót bámultam.

És hosszú idő után először elfordítottam a kilincset.

Kinyitottam.

A szoba levegője pont olyan illatú volt, mint régen.

Egy pillanatra olyan érzés volt, mintha visszafordult volna az idő.

Leültem az ágyra.

Felvettem a párnáját.

És sírva fakadtam.

Nem tudom, meddig ültem ott.

Talán tíz percig.

Talán egy óráig.

Végül elhatároztam, hogy legalább összehajtogatom a ruháit.

Nem akartam semmit kidobni.

Csak rendet rakni.

Kinyitottam a ruhásszekrényt.

Egy póló.

Még egy.

Farmer.

Egy melegítőfelső.

És akkor megláttam a kedvenc szürke pulóverét.

Szinte állandóan azt hordta.

Leemeltem a polcról.

És abban a pillanatban, ahogy felemeltem, valami kiesett a zsebéből.

Egy kis, összehajtott papírdarab.

Megdermedtem.

Azonnal felismertem az írást.

Lilyé volt.

Remegő ujjakkal bontottam ki a papírt.

Csak két mondat állt rajta: „Apu, ha már nem élek, kérlek, nézz be az ágy alá.”

És alatta:

„De ne mondj erről semmit apunak.”

Elolvastam egyszer.

Másodszor is.

Harmadszor is.

Nem kaptam levegőt.

Miért írhatott ilyesmit a lányom?

Hogyan sejthette előre a saját halálát?

És miért kérte kifejezetten, hogy ne szóljak erről az apjának?

Leültem a padlóra.

Szorosan markoltam a papírdarabot.

Az elmúlt hónapok apró részletei mind-mind felbukkantak az emlékeimben.

Lily az utóbbi időben zárkózottabb volt.

Többször is megkérdeztem tőle, bántja-e valami.

„Semmi, anyu.”

Mindig ugyanaz a válasz.

Egyszer még azt is megkérdeztem:

„Bajod van valakivel az iskolában?”

Megrázta a fejét.

„Nem.”

„Biztos?”

„Igen.”

Akkor hittem neki. Immár semmiben sem voltam biztos.

Az ágyra néztem.

Aztán a padlóra.

Végül letérdeltem.

Sötét volt az ágy alatt.

Kinyújtottam a kezem.

Az ujjam porhoz ért.

Egy doboz.

Néhány régi magazin.

Aztán az ujjam valami keménybe ütközött.

Kihúztam.

Fekete fémdoboz volt.

Kicsi.

Zárt.

Nem volt név a fedelén.

Csak egy apró matrica egy számmal.

„17”.

Hevesebben kezdett verni a szívem.

Az ágyra tettem a dobozt.

Átkutattam az alatta lévő maradék helyet.

Találtam egy régi telefont is. Nem az volt Lily jelenlegi telefonja.

Sokkal régebbi volt.

Biztosan rejtegette valahol.

Bekapcsoltam.

Az akkumulátor majdnem lemerült.

Nem volt jelkód a képernyőn.

Csak egyetlen mappa.

„ANYA”.

Remegni kezdtek az ujjaim.

Kinyitottam.

Több fénykép is volt benne.

Lily.

Egy régi épület.

Egy lépcsősor.

És aztán egy fénykép a férjemről.

Az autóban ült, ugyanannak az épületnek az előtt.

Elállt a lélegzetem.

Megnyitottam a következő fényképet.

Mark egy ismeretlen férfival beszélgetett.

A következő.

Mark egy borítékot adott át a férfinak.

A következő.

Egy időbélyegző.

Három nappal Lily halála előtt.

Leültem az ágyra; úgy éreztem, mintha megnyílt volna alattam a föld.

„Nem…”

Próbáltam meggyőzni magam, hogy lennie kell más magyarázatnak is.

Lennie kellett.

Hiszen Mark szerette a lányát.

Nem bánthatta őt.

Soha.

Aztán találtam egy videót.

Rövid volt.

Harmincnyolc másodperces.

Elindítottam.

Lily szerepelt a felvételen.

Valahol egy szobában ült.

Egyenesen a kamerába nézett.

Vörösek voltak a szemei.

– Anya – mondta halkan.

A videó egy pillanatra megakadt.

Aztán folytatta.

– Ha ezt nézed, az azt jelenti, hogy valami rossz történt. Sírva fakadt.

„Nem tudom, kiben bízhatok.”

A szájára tette a kezét.

„De kérlek, ne hidd el, amit a halálomról mondanak neked.”

A videó véget ért.

Döbbenten ültem tovább…