Aztán felhangzott a nevetés.

Eleinte halk.

Ideges.

Majd egyre hangosabb.

Isabella mégis tovább táncolt.

Mosolygott.

Több száz ember előtt táncolt, pedig pontosan tudta, mit gondolnak róla sokan.

Mellette ült Edward herceg, aki a harmincadik születésnapját ünnepelte.

És minél tovább táncolt az asszony, a férfi annál inkább azt kívánta, bárcsak egyszerűen eltűnhetne.

Nem is sejtette ugyanis, hogy percekkel a tánc vége után az egész palotát teljes csend borítja majd be.

Azon az estén a királyi palota adott otthont az év egyik legpompásabb ünnepségének.

Edward a harmincadik születésnapját ünnepelte.

Az előkészületek hetekig tartottak.

Több száz gyertya világította meg a dísztermet, friss virágok díszelegtek az oszlopok között, a hosszú asztalok pedig roskadoztak az ételek és a borok súlya alatt.

Több százan fogadták el a meghívást.

Nemesi családok.

Katonai parancsnokok.

A király tanácsadói.

Kereskedők.

Szomszédos királyságok küldöttei.

És természetesen számos fiatal nemes – férfiak és nők egyaránt –, akik az ilyen eseményeken leginkább azzal foglalkoztak, ki kivel beszélget, ki kire vet szemet, és ki viseli a legdrágább ruhát.

Edward jobbján a felesége, Isabella ült.

Mindössze nyolc hónapja házasodtak össze.

Ám ezalatt a rövid idő alatt az udvar egyik legtöbbet emlegetett alakjává vált.

Nem a származása miatt.

Nem is a viselkedése miatt.

Hanem a külseje miatt. Isabella ugyanis megközelítőleg százharminc kilogrammot nyomott.

Soha nem próbálta rejtegetni az alakját.

Olyan ruhákat viselt, amilyeneket csak akart.

Hangosan nevetett.

Kimondta, amit gondolt.

És mindenekelőtt: nem volt hajlandó bocsánatot kérni a külseje miatt.

Ez azonban egyeseket zavart az udvarban.

Fiatal nemes hölgyek suttogtak róla.

„Hogyan mehetett hozzá egy ilyen nő egy herceghez?”

„Egészen nevetségesen fest mellette.”

„A királyi család találhatott volna valaki mutatósabbat is.”

Isabella olykor fültanúja volt ezeknek a megjegyzéseknek.

Ám soha nem reagált rájuk. Edward azonban szerette őt.

Legalábbis akkoriban ezt hitte.

Aznap este a lakoma lassan a végéhez közeledett.

Zenészek játszottak lágy dallamot, a vendégek pedig az asztaloknál beszélgettek.

Edward épp a poharát emelte a szájához, amikor Isabella a füléhez hajolt.

– Meglepetésem van számodra.

A herceg elmosolyodott.

– Mi az?

– Meglátod.

Isabella felállt.

Edward meglepetten figyelte.

– Isabella?

A lány csak mosolygott, és a terem közepe felé indult.

Aztán a zenészek felé fordult, és jelzést adott nekik.

A zene megváltozott.

Gyorsabb dallam csendült fel.

Isabella levetette nehéz köpenyét.

Alatta hosszú, kék ruhát viselt.

Egy pillanatra körbepillantott a teremben.

Aztán táncolni kezdett.

Az első néhány másodpercben senki sem szólt egy szót sem.

Mindenki csak őt figyelte.

Isabella a zene ritmusára mozgott.

Nem volt hivatásos táncos.

Nem is próbált annak tűnni.

Egyszerűen táncolt.

Őszintén. Mosolyogva.

Aztán kuncogás hallatszott az egyik asztaltól.

Valaki más is csatlakozott hozzá.

Egy fiatal nemes hölgy a szájához kapta a kezét.

– Komolyan gondolja? – suttogta.

A barátnője nevetni kezdett.

– Nézd csak.

Mások is összenéztek.

Suttogás terjedt el a teremben.

Isabella is hallotta.

Edward is.

A herceg gyomra összeszorult.

Körbepillantott.

A vendégek mosolyogtak.

Néhányan nyíltan nevettek.

Mások úgy tettek, mintha mi sem történt volna.

Edward lesütötte a szemét.

Szégyellte magát abban a pillanatban.

Nem miatta.

Legalábbis ezt akarta elhitetni magával.

Amiatt szégyenkezett, mit gondolnak majd róla és a családjáról az emberek.

Azon kezdett töprengeni, hogyan hagyhatná el a termet.

Feltűnés nélkül.

Botrány nélkül.

Csak meg kellett várnia, amíg véget ér a zene.

Aztán visszatérhetett volna.

Lehet, hogy Isabella észre sem vette volna, hogy elment.

Lassan felállt.

Megtette az első lépést.

A másodikat. Aztán a harmadik.

Ám abban a pillanatban elhallgatott a zene.

Isabella befejezte az utolsó fordulatot.

A terem közepén állt.

Zihálva vette a levegőt.

Néhány másodpercig teljes csend honolt.

Aztán felhangzott a taps.

Egyetlen ember kezdett tapsolni.

Isabella elmosolyodott.

Ám ekkor valami különös dolog történt.

Kinyíltak a terem hátsó ajtajai.

Egy egyszerű, sötét öltönyt viselő, idősebb férfi lépett be. Kicsi, fekete mappát tartott a kezében.

Edward megállt.

A férfi elhaladt a vendégek mellett, és egyenesen Isabella felé tartott.

– Felség – mondta.

Isabella bólintott.

– Eljött az ideje.

Edward összevonta a szemöldökét.

– Minek az ideje?

Isabella megfordult.

– Ideje, hogy megtudd, miért akartam táncolni ma este.

A herceg mozdulatlanul állt.

– Hogy érted ezt?

Isabella átvette a mappát a férfitól.

Kinyitotta.

Belül iratok voltak.

– Nyolc hónappal ezelőtt mentem hozzád feleségül – mondta nyugodtan. – És azóta folyamatosan hallgatom, ahogy az udvarban az alakomról beszélnek.

Csend telepedett a teremre.

– Hallottam az összes ilyen megjegyzést.

Több vendég is lesütötte a szemét.

– És azt is hallottam, hogy egyesek szerint csak a pénzért mentem hozzád.

Edward elsápadt.

– Isabella…

– Hadd fejezzem be.

Ránézett a férfira.

– Ezért táncoltam ma.

Néhányan értetlenül álltak a helyzet előtt.

Isabella folytatta.

– Mert látni akartam, hányan nevetnek ki valakit pusztán azért, mert nem úgy néz ki, ahogy ők elvárnák.

Aztán az asztalra tette az első iratot.

– És kiderült.

Edward a papírra pillantott.

Számos nemesi család neve szerepelt rajta.

Mellettük pedig pénzösszegek.

– Mi ez?

– Adományok, amelyeket…