A temetkezési vállalat négy erős embere próbálta megemelni a koporsót, ám alig bírták elmozdítani a földről. Másodszorra csak hatalmas erőfeszítéssel sikerült nekik.

Harmadszorra pedig majdnem elejtették a koporsót.

Senki sem értette, miért.

Emilie ugyanis nem volt nehéz asszony.

Körülbelül hatvan kilót nyomott.

Férje, Daniel, néhány méterrel arrébb állt, és végig némán figyelte a koporsót. A nő halála óta szinte senkivel sem állt szóba. Nem volt hajlandó elfogadni, hogy az az asszony, akivel – alig néhány nappal korábban – még egy hétköznapi, otthoni estét tervezgetett, soha többé nem nyitja ki a szemét.

Emilie tragikus autóbalesetben hunyt el, miközben hazafelé tartott a munkából.

A mentősök kritikus állapotban szállították kórházba. Az orvosok órákon át küzdöttek az életéért, de sérülései túl súlyosak voltak.

Daniel az utolsó pillanatig mellette maradt.

Amikor eljött a temetés ideje, alig tudott elszakadni a koporsótól.

A szertartás borongós égbolt alatt zajlott. Alacsonyan fekvő, szürke felhőtakaró borult a régi városi temetőre, és nyirkos köd ült a sírköveken.

A családtagok, barátok és kollégák sorra vettek végső búcsút az elhunyttól.

Végül a pap elmondta az utolsó imát.

Eljött az ideje, hogy leengedjék a koporsót a sírba.

A temetkezési vállalat négy munkatársa a sír széléhez lépett.

Mindegyikük megragadott egy fogantyút.

– Mehet? – kérdezte egyikük.

A többiek bólintottak.

– Emeljük.

A férfiak egyszerre feszültek meg. A koporsó megmozdult.

Ám a várt könnyed emelés helyett csupán néhány centiméternyit emelkedett.

A férfiak azonnal megdermedtek.

– Várjunk csak.

Visszaengedték a földre.

Az egyik munkatárs a többiekre nézett.

– Nem szokatlanul nehéz?

– De.

– Ennek semmi értelme.

Újra megpróbálták.

Ezúttal sikerült térdmagasságig emelniük a koporsót. Ám olyan nagy erőt kellett kifejteniük, hogy pillanatok alatt vörösre váltott az arcuk.

– Tartsátok! – Megvan!

– Vigyázzatok!

Néhány másodperc múlva újra letették.

A körülöttük állók suttogni kezdtek.

Vannak, akik egymásra néztek; mások a koporsót bámulták.

Végül Daniel megszólalt.

– Mi történik?

Az egyik munkás letörölte a homlokát.

– Nem tudjuk.

– Hogyhogy nem tudjátok?

– A koporsó nagyon nehéz.

Daniel értetlenül rázta a fejét.

– A feleségem hatvan kiló volt.

– Tudjuk.

– Akkor miért nem tudjátok felemelni?

A munkás vállat vont.

– Pontosan ezt nem értjük mi sem.

Daniel a koporsóra nézett.

Egy pillanatra elgondolkodott, vajon nem történt-e hiba a temetés előkészítésekor.

– Mennyit nyom maga a koporsó?

– Közel sem annyit, hogy megmagyarázza a különbséget.

A férfiak úgy döntöttek, tesznek még egy próbát.

Ezúttal jobban megvetették a lábukat.

Az egyikük meghúzta a kesztyűjét.

– Háromra.

– Egy.

– Kettő.

– Három.

A koporsó felemelkedett. A férfiak megfeszültek, teljes súlyukkal nekidőltek a tehernek.

Lassan lépdeltek a sír felé.

Egy lépés.

A második.

A harmadik.

Már csak néhány méter volt hátra.

Aztán az egyikük megbotlott.

– Vigyázz!

A koporsó hirtelen megdőlt.

A másik három azonnal próbálta megtámasztani.

Ám abban a pillanatban megtörtént, amitől mindenki tartott.

A koporsó kicsúszott a kezükből.

Nagy erővel a földre zuhant.

Tompa puffanás hallatszott.

Többen felkiáltottak.

Csend borult a temetőre.

A temetkezési dolgozók mozdulatlanul álltak, és a koporsót bámulták.

Az egyikük a térdére támaszkodott, és zihálva vette a levegőt.

– Ez nem normális – suttogta.

Daniel lassan közelebb lépett.

– Mi nem normális?

A férfi ránézett.

– A súlya.

– Ezt már mondtad.

– Nem. Nem érti.

A férfi nagyot nyelt.

– Sokkal nehezebb, mint amilyennek lennie kellene.

Daniel a koporsóra nézett. És hirtelen eszébe jutott valami, amit a temetkezési vállalat munkatársa mondott neki a szertartás előtt.

Amikor átadták neki az iratokat, az egyik dolgozó furcsa módon kerülte a tekintetét.

Daniel akkoriban nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget.

Ám most elárasztotta az emlék.

– Nyissák ki.

A dolgozó azonnal a fejét rázta.

– Uram, a koporsót már lezártuk. Nem nyithatjuk ki csak úgy itt.

– Nyissák ki.

– Nem lehet.

Daniel hangja felerősödött.

– Ő a feleségem. – Értem, de vannak szabályok…

– Nyissák ki. Most.

A körülöttük állók idegesen hátrálni kezdtek.

Daniel már nem kiabált.

Ám olyan nyugalommal beszélt, ami dermesztő volt.

– Ha minden rendben van, nyissák ki. Ha nem, tudni akarom.

A dolgozók egymásra néztek.

Végül egyikük bólintott.

– Rendben.

Lassan nekiláttak a zárak oldásának.

Kattanás.

Az első.

Kattanás.

A második.

Senki sem szólt egy szót sem.

Daniel közvetlenül mellettük állt.

Remegett a keze.

A fedél lassan emelkedni kezdett.

Eleinte szinte semmi sem látszott.

Csak fehér szövet.

Aztán a dolgozó néhány centiméterrel hátrébb tolta a fedelet.

És abban a pillanatban az első sorban álló egyik nő élesen felkiáltott.

– Istenem!

Többen a szájuk elé kapták a kezüket.

Az egyik férfi hátrébb lépett.

Daniel elsápadt.

Nemcsak Emilie feküdt a koporsóban.

A holtteste mellett ott volt valami, aminek az összes dokumentum szerint egyáltalán nem lett volna ott a helye.

Egy nagy fekete bőrönd volt ott.

És ez magyarázatot adott a koporsó furcsa súlyára.

Senki sem értette, hogyan került oda.

Daniel másodpercekig meredt rá.

Aztán észrevette, hogy a bőrönd nem hétköznapi.

Meg volt rongálódva, sár borította, az egyik oldalán pedig száraz vérfolt éktelenkedett.

– Nyissák ki – suttogta.

A dolgozó habozott.

– Uram…

– Nyissák ki.

A földre tették a bőröndöt. A zár megsérült.