Alekszandr Petrovics olyan férfi volt, akinek nevét az egész város ismerte. Üzletemberként hideg tekintetéről és rendíthetetlen magabiztosságáról volt híres. Szürke szemei olyanok voltak, mint az acél, szavai rövidek és határozottak. Amikor végigsétált az utcán, az emberek ösztönösen félrehúzódtak az útjából. Ő nem kért – ő megszokta, hogy mindent megkapjon.

Karina ennek épp az ellentéte volt. Húszéves diák, tele álmokkal és szabadságvággyal. Utazni szeretett volna, világot látni, könyveket írni. Az élet azonban kegyetlenebb volt. Családja szegényen élt, adósságok nehezedtek rájuk, és a szülei egyetlen kiutat láttak: a lány házasságát egy gazdag férfival.

Az esküvő napja elérkezett. A légkör ünnepi volt, de Karinának a szemeiben nem volt boldogság. A vendégek dicsérték szépségét, szerencséjét, de senki nem vette észre, hogy mosolya mögött kétségbeesés rejtőzik. Úgy érezte magát, mint egy kirakatbaba – akit mások helyeztek színpadra, és akinek a sorsa nem a saját döntése volt.

A szülei ragyogtak az örömtől. Édesanyja megszorította a kezét, és azt suttogta: „Most már nem kell félned semmitől. Gazdag életed lesz.” De Karina tudta, hogy ez nem az ő élete, hanem egy olyan jövő, amelyet mások választottak helyette.

Alekszandr Petrovics észrevette szomorúságát. Odalépett hozzá, és halkan ezt mondta:
– Remélem, idővel megtaláljuk a közös hangot. Gyönyörű vagy, és tisztellek.

A hangja lágy volt, de Karina érezte, hogy a férfi szavai mögött rejtett erő húzódik meg. Úgy tűnt, mintha tisztelete csak a játék része volna, amelyet mindig ő irányít.

Az esküvői vacsora zajos volt: zene szólt, poharak koccantak, a vendégek táncoltak. Karina mozdulatai gépiesek voltak, arca üres mosolyt viselt. Legszívesebben elmenekült volna, de nem tehette. A családja és a férje elvárásai közé szorult, mint egy ketrecbe zárt madár.

Aztán eljött az éjszaka. A vendégek hazamentek, a fények kialudtak a hatalmas villában, és Karina egyedül maradt azzal a férfival, aki alig néhány órája lett a férje. A luxus hálószoba ridegen csillogott, minden tökéletesen berendezett volt. Karina szíve vadul vert – rettegett a pillanattól, amikor a férfi közeledni fog hozzá. Úgy gondolta, hogy Alekszandr Petrovics pontosan azt akarja majd, amit mindenki feltételezett: hogy azonnal a felesége legyen minden értelemben.

De nem ez történt.

A férfi leült a karosszékbe, komolyan a szemébe nézett, és így szólt:
– Karina, azt szeretném, hogy olvass nekem.

A lány megdöbbent. Nem hitt a fülének. Olvasson? Miért? Alekszandr Petrovics elővett egy régi könyvet a fiókból, kinyitotta az első oldalnál, és elé tette. „Mindig mindent megszereztem, amit akartam” – folytatta. – „De soha nem volt senkim, aki nekem hangosan olvasott volna. A feleségem régen meghalt, a gyerekeim elmentek, és én egyedül maradtam. Benned nemcsak egy feleséget keresek. Hanem egy hangot, amely megtölti a házamat élettel.”

Karina szóhoz sem jutott. Arra készült, hogy egy félelmetes, kényszerű éjszaka vár rá, de a férfi valami egészen másra vágyott. Nem birtokolni akarta, hanem hallani a hangját, amely enyhíti magányát. Ez egyszerre volt megnyugtató és félelmetes.

És azon az éjszakán Karina olvasni kezdett. A szavai lassan betöltötték a szobát, miközben Alekszandr Petrovics lehunyta a szemét, és csendben hallgatta. A lány akkor értette meg, hogy az ő története most kezdődik – egy olyan történet, amely nemcsak az ő sorsát változtatja meg, hanem talán a férfiét is, akitől a legjobban félt.