Aznap reggel Anna tompa fejfájással ébredt.

Először nem törődött vele.

Kávét főzött, munkába készült, és megpróbálta meggyőzni magát, hogy a nap folyamán elmúlik.

Nem így történt.

Épp ellenkezőleg.

Délre a fájdalom olyan erős volt, hogy nem tudott tisztán gondolkodni.

Az asztalánál ült, a számítógép képernyőjét bámulta, a betűk kezdtek elmosódni a szeme előtt.

A kollégája észrevette az arckifejezését.

„Anna, jól vagy?”

„Csak fejfájásom van.”

„Haza kellene menned.”

Anna keserűen elmosolyodott.

Haza.

A szótól nem érezte magát biztonságban.

Otthon újabb házimunka várt rá.

Mosás.

Takarítás.

Főzés.

Bevásárlás.

És persze a férje, Viktor, aki az utóbbi időben egyre ingerlékenyebben és fáradtabban járt haza.

Anna már hónapok óta érezte, hogy valami megváltozott a házasságukban.

Viktor egyre kevesebb időt töltött vele.

Gyakran elutazott.

Amikor megkérdezte tőle, hová megy, a férfi homályosan válaszolt.

„Van egy kis dolgom.”

„Mi?”

„Semmi fontos.”

És az édesanyja, Galina asszony, az utóbbi időben még furcsábban viselkedett vele.

Korábban is elég jól kijöttek egymással.

De az utóbbi hónapokban Anna úgy érezte, hogy az anyósa folyamatosan figyeli.

Ítélkezik.

Hibákat keres.

Valahányszor Anna meglátogatta, Galina úgy nézett rá, hogy az kellemetlenül érintette.

Anna a stressznek tulajdonította.

Talán csak túlérzékeny volt.

Talán fáradt volt.

Lehet, hogy csak kitalálta.

De azon a napon valami elpattant benne.

Felhívta a főnökét.

„Nem érzem jól magam. Korán kell mennem.”

„Persze. Pihenj.”

Anna fogta a holmiját és elment.

Amikor kilépett az épületből, néhány másodpercig állt a járdán.

Nem tudta, hová menjen.

Nem akart hazamenni.

És akkor eszébe jutott a dácsa.

Egy régi ház a városon kívül, amely Viktor családjáé volt.

Együtt jártak oda.

Sütöztek.

Este a verandán ültek.

Anna imádta a csendet.

De az elmúlt évben alig járt ott.

Viktor egyedül vezetett oda.

Amikor megkérdezte tőle, hogy miért, mindig így válaszolt:

„Meg kell javítanom valamit.”

Vagy:

„Takarítanom kell.”

Anna sosem gondolta volna, hogy bármi különleges is lehet ebben.

Aznap azonban furcsa vágyat érzett, hogy ott legyen.

„Csak egyetlen napra” – mondta magában.

Nem akarta felhívni Viktort.

Nem akart semmit magyarázkodni.

Csak csendre vágyott.

Beszállt a kocsiba és elhajtott.

Az út az erdőn keresztül vezetett.

Őszi levelek borították az út széleit, és a nap időnként átsütött az ágak között.

Anna fokozatosan érezte, hogy a feszültség elhagyja.

Néhány kilométer után még a fejfájása is alábbhagyott.

Az utolsó három kilométernél kikapcsolta a rádiót.

Csak a motor hangját akarta hallani.

Két kilométer.

Egy.

Aztán egy ismerős ösvény tűnt fel a fák között.

És végül egy régi kapu.

Anna elmosolyodott.

De a mosoly azonnal eltűnt az arcáról.

A kapu nyitva volt.

Ez furcsa volt.

Viktor mindig emlékeztette, hogy zárja be.

Anna lelassított.

Néhány méterre parkolt le a háztól.

Kiszállt.

Ekkor észrevett még valamit.

A bejárati ajtó is nyitva volt.

Anna megállt.

A szíve hevesen vert.

„Viktor?”

Nincs válasz.

Talán itt van.

Talán korábban jött.

De miért nem szólt neki semmit?

Anna lassan belépett a házba.

Csend volt mindenhol.

Aztán egy hangot hallott.

Megállt.

Férfihang volt.

Viktor.

Anna ösztönösen leguggolt.

Aztán egy női hangot hallott.

Galina.

Az anyósa.

Anna mozdulatlanul állt.

Miért vannak itt együtt?

Közeledett a házhoz.

A hangok a konyhából jöttek.

Az ablak nyitva volt.

Anna lassan közeledett.

És akkor egy mondatot hallott, ami megbénította.

“Nem halogathatjuk tovább.”

Viktor.

Anna visszatartotta a lélegzetét.

Galina így válaszolt:

“Mondtam, hogy a lehető leghamarabb meg kell tenned.”

Anna a falnak támaszkodott.

Nem értette.

Miről beszél?

Viktor újra megszólalt.

“De gyanít valamit.”

Anna érezte, hogy végigfut a hideg a gerincén.

Róla?

Róla beszéltek?

“Észrevette, hogy mostanában sokat vagyok távol” – folytatta Viktor.

Galina felsóhajtott.

“Akkor miért nem mondtad még el neki?”

“Mert nem tudom, hogyan.”

Anna úgy érezte, megállt a szíve.

Több tucat gondolat kezdett kavarogni a fejében.

Van Viktornak másik felesége?

Válni akar?

Vagy valami még rosszabb?

„Mi van, ha a házról kérdezősködik?” – kérdezte Galina.

Anna az ablak felé nézett.

Egy ház.

Milyen ház?

Viktor így válaszolt:

„Ezért akartam, hogy minden dokumentum kéznél legyen.”

Anna befogta a száját.

Dokumentumok?

Milyen dokumentumok?

Ekkor egy szék zörgését hallotta.

Valaki megmozdult.

Anna ösztönösen hátralépett az ablaktól.

„Gondolod, hogy aláírja?” – kérdezte Galina.

„Muszáj lesz.”

Anna elvesztette az önuralmát.

Pár lépést hátrált.

Befogta a száját, hogy ne sikoltson.

Szóval igaz.

Valamit terveznek ellene.

A saját férje.

A saját anyósa.

És ő semmit sem tudott róla.

Anna azonnal be akart ülni az autóba és elhajtani.

Aztán hallott egy másik mondatot.

És ez megállította.

„Jogában áll ezt tenni.”

Galina hangja hirtelen sokkal halkabbá vált.

Viktor válaszolt