Karolína egy borítékot tartott a kezében a legutóbbi vizsgálat eredményeivel. Néhány órával ezelőtt az orvos azt mondta neki, hogy a baba jól van, és már csak néhány hét van hátra a szülésig. Boldognak kellett volna lennie. Az öröm helyett azonban egy furcsa nehézséget érzett, ami hónapok óta kísértette.

A férje, Viktor megváltozott. Régebben minden együtt töltött estére várt, de most okot keresett arra, hogy tovább maradjon a munkahelyén. Mindig magánál hordta a telefonját, otthon is lezárta a képernyőt, és valahányszor csörgött, kiment a kertbe vagy a garázsba. Azt állította, hogy egy fontos projekten dolgozik, de a magyarázatai mindig mások voltak.

Karolína nem vitatkozott. Nem akarta stresszelni magát vagy a gyermekét. Ahelyett, hogy szemrehányásokat tett volna magának, elkezdte figyelni a részleteket. Észrevette a számlákat olyan éttermekből, amelyekben soha nem jártak. Talált egy drága parfümöt, amit Viktor biztosan nem vett neki. Egyik éjjel hallotta, ahogy Viktor valakinek azt súgja, hogy nemsokára minden megoldódik.

Ez a mondat nem hagyta aludni éjszaka.

Néhány nappal később egy szomszéd véletlenül átadott neki egy csomagot, amit a címükre kézbesítettek. Nem Karolínának, hanem egy Sabina nevű nőnek szántak. Benne egy luxus kézitáska és egy kézzel írott üzenet volt: „Hamarosan minden a miénk lesz.”

Karolína megértette, hogy ez nem csak egy hűtlenség.

Csendesen elkezdett információkat gyűjteni. Egy barátja, aki egy ingatlanügynökségnél dolgozott, elmondta neki, hogy Viktor néhány héttel korábban titokban tárgyalt a házuk eladásáról. Egy másik ismerőse felfedezte, hogy elkészítettek dokumentumokat, amelyek szerint az ingatlant egy újonnan alapított cégnek kell átadni.

Minden elő volt készítve.

De Viktornak fogalma sem volt arról, hogy Karolína soha nem írja alá a dokumentumokat anélkül, hogy figyelmesen elolvasná őket. Az összes szerződés másolatát egy széfben tartotta, amelyhez Viktor nem férhetett hozzá.

Egyik délután korán hazatért a kórházból. Fáradtnak érezte magát, és úgy döntött, otthon pihen.

Amint kinyitotta az ajtót, zenét hallott.

Egy idegen nő ült kedvenc székében a nappaliban. Az asztalon félig kész vacsora, égő gyertyák és két pohár bor volt.

Sabina meg sem próbált felkelni.

„Szóval visszajöttél” – mondta nyugodtan.

Viktor kijött a konyhából, és ahelyett, hogy meglepődött volna, csak összevonta a szemöldökét.

„Nem kellett volna otthon lenned.”

Karolína lassan letette a táskáját.

„Ennyi? Semmi megbánás, semmi bocsánatkérés?”

Sabina elmosolyodott.

„Már mindent tud.”

„Pontosan mit?” – kérdezte Karolína.

„Hogy ez a ház hamarosan nem lesz a tiéd. A tiéd sem lesz.”

Viktor felsóhajtott.

„Nincs értelme titokban tartani. Meg akartam várni a szülés utánig. Akkor békésen megoldhatnánk.”

„Békében?” – ismételte Karolína.

– Igen. Kapnál egy kis pénzt, és mindannyian a magunk útján járnánk.

A beköszöntő csend szinte ijesztőbb volt, mint a szavaik.

Karolína nem tört meg.

Nem sírt.

Csak kinézett az ablakon, mintha valami egészen máson gondolkodna.

Sabinát irritálta a lány nyugalma.

– Mondj már valamit! Egyáltalán nem fáj?

– De igen.

– Akkor miért nem sikoltozol?

Karolína elmosolyodott.

– Mert már nem kell.

Sabina hirtelen felállt, és dühösen ellökte magától a forralt vizet tartalmazó vízforralót. A tartály az asztalra borult, és a forrásban lévő vízsugár egyenesen Karolína felé ömlött.

Ösztönösen hátrált, de a forró víz megégette az alkarját.

A fájdalom elviselhetetlen volt.

Viktor rohant.

Nem a feleségéhez.

Sabinához.

– Mit tettél?

„Nem akartam…”

„Fogd be!”

Akkor rájött, mit mondott, Karolínához fordult, és gyorsan hangnemet váltott.

„Baleset volt. Senki sem akarta.”

Sabina azonnal bólintott.

„Pontosan.”

Karolína megfogta a kezét, és lassan elővette a telefonját.

„Már hívtam a mentőket.”

Viktor felsóhajtott.

„Kiváló.”

„És a rendőrséget is.”

A mosoly eltűnt az arcáról.

„Ez nem szükséges.”

„De igen.”

„Nem tehetsz velük semmit.”

Karolína letette a telefont az asztalra.

„Tényleg?”

Aztán a könyvtár felé nézett.

„Emlékszel, hogy nevettél a múlt hónapban azon, hogy feleslegesen költöttem egy új biztonsági rendszerre?”

Viktor elbizonytalanodott.

„És akkor?”

„Nem csak a riasztó a hibás.”

Egyetlen gombot nyomott meg.

A házban elhelyezett több kamera élő képe azonnal megjelent a képernyőn.

Minden látható volt.

A beszélgetésük.

A fenyegetések.

Sabina eltolja a vízforralót.

Viktor elsápadt.

„Az… az nem lehetséges.”

Karolína nyugodtan válaszolt:

„A felvétel nemcsak itt van tárolva.”

Ekkor megszólalt a csengő.

Senki sem mozdult.

A csengő újra megszólalt.

Aztán kinyílt az ajtó.

Egy idősebb férfi lépett be sötét öltönyben.

Nem volt rendőr.

Orvos sem volt.

Viktor régi üzlettársa, Richard volt az, az a férfi, aki évekkel ezelőtt az apjával építette fel a céget, és akit Viktor hónapokig győzködött Karolináról, hogy mentálisan képtelen megbirkózni a terhességgel.

Richard egy mappányi dokumentumot tett az asztalra.

„Most beszéltem az ügyvédekkel.”

Senki sem szólt.

„Egy órával ezelőtt még nem hittem el, amit Karolina küldött. Ezért jöttem személyesen.”

A tévéképernyőre mutatott.

„Most már minden szót elhiszek.”

Viktor megpróbált mondani valamit.

Richard egyetlen mondattal félbeszakította.

„Mostantól már nem te vagy a cég vezérigazgatója. Minden befektető megkapta ezeknek a dokumentumoknak a másolatát. A jogi osztály pedig már benyújtotta a vagyonátruházás felfüggesztésére irányuló kérelmet.”