És akkor megtörtént.

A víznyomás hirtelen leesett. Nem hirtelen, inkább tétovázva, mintha valami a rendszerben vonakodna elengedni. Néhány másodperccel később a víz teljesen eltűnt. A zuhany alatt álltam, habosra ázva, arra számítva, hogy egy pillanat múlva újraindul. Ehelyett egy hang hallatszott a csövekből.

Nem volt hangos. Épp ellenkezőleg. Csendes, üres, vontatott. Mintha valami mélyen a falban megmozdult volna. Valami, aminek nem lett volna ott lennie. A hang olyan volt, mint egy nedves anyag lassú kaparása vagy csúszása fémen.

Megdermedtem.

Megpróbáltam újra megnyitni a csapot.

Először semmi sem történt. Aztán egy halk bugyborékoló hang hallatszott. Aztán valami, ami határozottan nem víz volt, ömlött ki a zuhanyrózsából.

Egy sűrű, áttetsző anyag ömlött ki lassan a zuhanyfej alján. Ragacsos volt, csúszós, furcsa fénye volt. Bent apró, sárgás szemcsék csillogtak, szabálytalanul szétszórva, mint a magok vagy a peték. Undorítóan élőnek tűnt.

Megdermedtem.

Az első gondolatom teljesen irracionális, de félelmetes volt: egy tojás. Valakinek a petéje. Valami, ami a csövekben fejlődött, és most megtalálta a kiutat. Rovarok. Férgek. Paraziták. Valami, aminek nem lett volna szabad látnia a fürdőszoba fényét.

Éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul, és egyszerre felhúzódik a gyomrom. Libabőrös lettem. Felsikoltottam, és gondolkodás nélkül kirohantam a zuhany alól, anélkül, hogy leöblítettem volna a habot. Átcsúsztam a csempén, a szívem úgy vert, hogy a saját szívverésemet hallottam a fülemben.

Becsaptam magam mögött a fürdőszoba ajtaját, és bezártam.

A folyosón álltam, meztelenül, vizesen, remegve. Percekig nem tudtam mozdulni. Abszurd, mégis rémisztő képek cikáztak az agyamon. A gondolat, hogy a massza elkezd mozogni. Valami kikel belőle. Bepréselődik az ajtó alá.

Figyeltem.

Halvány bugyborékolás hallatszott a fürdőszobából.

Fogtam egy törölközőt és a mobilomat. Felhívtam a házvezetőnőt. Nem vette fel. Aztán a vízvezetékszerelőt, akinek a számát a névjegyzékemben találtam. Megígérte, hogy egy óra múlva jön. Az óra végtelennek tűnt.

Öltözve ültem az ágyon, készen arra, hogy bármelyik pillanatban induljak. A fürdőszoba ajtaja zárva maradt. Néhány percenként ellenőriztem, hogy nincs-e alatta nedvesség.

Amikor a vízvezetékszerelő végre megérkezett, óvatosan kinyitotta a fürdőszobát, mintha ő maga is valami kellemetlenre számított volna. Benézett a zuhanykabinba, majd rám.

„Láttam már ilyet” – mondta egy pillanat múlva. „De az emberek mindig megijednek tőle.”

Elmagyarázta, hogy biológiai hulladék, zsír és szappanlerakódás keveréke, amely fokozatosan gélszerű masszává alakul a csövekben. Amikor a nyomás csökkent, egyszerre meglazulhatott. A sárga szemcsék ásványi lerakódások és lebomlott szerves részecskék voltak.

Érthető volt. Technikai. Racionális.

És mégis.

Amikor eltávolította a masszát, és a víz újra tisztán folyt, a megkönnyebbülés nem jött azonnal. Sokáig zuhanyoztam nyitott ajtóval. Minden egyes hang a csövekből megdermedt. Rájöttem, milyen kevés kontrollunk van a dolgok felett, amiket magától értetődőnek veszünk.

Azon az estén megértettem egy dolgot: a legfélelmetesebb dolgok nem a horror történetek, hanem azok a pillanatok, amikor valami teljesen hétköznapi dolog hirtelen valami furcsává, undorítóvá és megmagyarázhatatlanná válik.

Mert ilyenkor döbbensz rá, milyen vékony a határvonal a kényelem és a félelem között.