Hárommezer rubel volt a zsebében, egy szabadlábra helyezési nyilatkozat, és az az érzés, hogy a világ csak azért vár rá, hogy emlékeztesse, nincs többé számára hely. A börtönkapu csendben, pátosz nélkül, tanúk nélkül bezárult mögötte. Életének négy éve maradt bent, a nevével, címével és múltjával együtt.

Egykor egy nagy kórház kabinetfőnöke volt. Egy férfi, akit tisztelettel „Doktornak” szólítottak. Most csak egy régi kabátos volt rab, aki jobb időkre emlékezett. A busz a szeme láttára indult el. A következő negyven perc múlva jön. A falu, ahol egy régi ismerősénél kellett töltenie az éjszakát, még több kilométerre volt.

Gyalog indult el.

A hó puha volt, de éles. Ragadt a cipőjéhez és a gondolataihoz. Autók haladtak el mellette, de egyik sem lassított. Senki sem kérdezte, hová megy, vagy hová tart. Arra a műtétre gondolt, ami mindent tönkretett. A betegről, aki a kórteremben halt meg. Az apáról, akinek hatalma volt. A tárgyalásról, ahol a védelem előtt megszületett az ítélet. Hét év. Négyet töltött le. Közben elvesztette a feleségét, a lányát, a lakását. Az életet, amit ismert.

Az út szélén sétált, amikor egy hangot hallott, ami nem illett egy téli estéhez. Először azt hitte, a szél zúg. Aztán újra felhangzott. Egy vékony, törött sírás. Megállt és hallgatózott. Az orvos ösztöne megszólalt az esze előtt.

Letért az útról.

Az árokban, egy hófúvás mögött egy fiatal nő feküdt. Sápadt volt, szinte mozdulatlan. A kabátja kigombolta, kezei gyengén szorították apró testét. Egy gyermek. Egy újszülött. Azonnal felismerte a kihűlés jeleit. Vér volt az oldalán. Szabálytalan légzés. Alig tapintható pulzus.

Letérdelt mellé, próbálta felmelegíteni, azzal a nyugodt hangon beszélt hozzá, amellyel egykor a betegekhez beszélt. A nő kinyitotta a szemét. Egyenesen ránézett, mintha tudná, ki ő, és ugyanakkor nem érdekelné, hogy kicsoda.

– Kérlek… – suttogta. – Vidd el a babát.

Remegett az ajka. Minden szó az utolsó erejét is felemésztette.

– Marknak hívják – tette hozzá.

Kitárta az ujjait, és egy kis kulcsot meg egy összehajtott papírdarabot csúsztatott a pelenkájába. Egy cím. Mielőtt bármit is mondhatott volna, a tekintete elhalványult. A hóban térdelve maradt a gyerekkel a karjában, tudván, hogy már nem tud segíteni neki.

Felállt és továbbment. Senki sem állt meg. Senki sem segített. Csak ő és az idegen gyerek, aki halkan, de egyenletesen lélegzett. Úgy tartotta a karjában, ahogy a szülőszobából emlékezett rá. Persze. Óvatosan. Mintha egyetlen rossz mozdulattal összeomolhatna a világ.

Néhány óra múlva megérkezett a papírdarabon szereplő címen lévő házhoz. Egy régi lakóház, hámló homlokzat, egyetlen halványan megvilágított ablak. Megállt az ajtó előtt. Abban a pillanatban furcsa nehézség lett úrrá rajta. Rájött, hogy nincs hová visszamennie. És hogy ez a gyerek most már az egyetlen dolog, ami irányt mutat neki.

Bekopogott.

Kinyílt az ajtó.

És megdermedt.

Egy fehér köpenyes férfi állt előtte. A kórház főorvosa, ahol egykor dolgozott. Ugyanaz, aki a bíróságon hallgatott. Aki a helyére lépett. Egy nő jelent meg mögötte. És aztán egy másik alak.

„Ön?” – zihálta az orvos.

A volt rab szorosabban ölelte magához a gyermeket.

„A lánya meghalt” – mondta nyugodtan. „Ma este halt meg az út szélén. Csak ő mentette meg.”

Csend telepedett a házra, ami jobban fájt, mint a sikolyok. A köpenyes férfi elsápadt. Kinyújtotta a kezét, de megállt, mintha félne megérinteni a saját bűntudatát.

Ebben a pillanatban a volt polgármester megértette, hogy a sorsnak furcsa igazságérzete van. Mindent elvett tőle, de cserébe az életét bízta rá.

És évek óta először érezte úgy, hogy még nem késő újrakezdeni.