Viktor gyakran volt távol. Üzleti utak, megbeszélések, projektek, amelyekről soha nem beszélt. Napokra, néha hetekre ment el. Mindig ugyanabban az ezüst terepjáróban, mindig érzelemmentesen, elbúcsúzás nélkül. Amikor a liftajtók bezárultak mögötte, a lakás olyan csendes lett, hogy a saját lélegzetemet is hallottam.

Forró nap volt. Fojtogató, nehéz hőség telepedett a szobákra, mint egy nedves takaró. A légkondicionáló egy héten belül ötödszörre kapcsolt be. Először egy halk kattanás, majd egy fémes nyikorgás, majd egy csattanás és csend. A gyerekek a nappali padlóján feküdtek, vörös arccal, csukott szemmel, kimerült energiával.

Felhívtam Viktort. Másodszor is felvette a telefont. Hangokat hallottam a háttérben. Egy nő nevetését. És egy gyereket.

„Megint elromlott a légkondicionáló” – mondtam óvatosan. „Olyan meleg van. Talán hívnom kellene egy szerelőt.”

„Ne is próbálkozz” – csattant fel. „Senki sem jön ide. Már százszor elmondtam.”
És a kapcsolat megszakadt. Olyan hirtelen, hogy szándékosnak tűnt.

Az ablaknál álltam, és lenéztem az üres utcára. Zúgott a fejem. Régóta először úgy döntöttem, hogy nem hallgatok rá. Megnyitottam az alkalmazást, és megrendeltem a szervizt.

Egy órával később egy ötvenes éveiben járó férfi jelent meg, egyszerű munkaruhában, szerszámosládával a kezében. Nyugodt hang, rutinszerű mozdulatok. Megvizsgálta a készüléket, elmozdította a létrát, levette a fedelet.

Aztán megdermedt.

Nem szólt semmit. Csak lassan kiegyenesedett, és másképp nézett rám, mint ahogy az emberek egy normális meghibásodásra néznek. Nem érdeklődés volt, nem kíváncsiság. Félelem volt.
– Asszonyom – kérdezte egy pillanat múlva –, ki nyitotta ki ezt utoljára?

– A férjem. Ő folyton megjavítja. Miért?

Nem válaszolt azonnal. Ehelyett kinyitotta a csomagtartót, elővette a légzőkészülékét, és felvette. Csak akkor szólalt meg újra.

– Hol vannak a gyerekek?

– A konyhában. Mi történik?

Leszállt a létráról, és az ajtóhoz állt, a hangja kissé remegett.

– Vigye a gyerekeket. Most. Ne vigyen el semmit. Hagyja el a lakást. Most.

Nem tudtam, hogy kiabáljak, vagy kérdezzek. Engedelmeskedtem. Összepakoltam a gyerekeket, kiszaladtam a folyosóra, le a lépcsőn. Csak amikor kint voltam, vettem észre, hogy remeg a kezem.

A mentősök perceken belül megérkeztek. A rendőrség röviddel utána. Az egész házat kiürítették. Csak este magyarázta el az egyik szerelő, mit talált.

A légkondicionáló nem volt elromlott. Átalakították. Belül illegális kémiai szűrők voltak, amelyek hevítéskor mérgező anyagokat szabadítottak fel. Nem eleget ahhoz, hogy azonnali halált okozzanak. Elég ahhoz, hogy lassan károsítsa a tüdőt, az idegrendszert és az immunrendszert. Hosszú távú expozíció. Pontosan kiszámított.

Viktor eltűnt. A telefonja elérhetetlen. Az állítólagos üzleti út soha nem létezett. Az ezüst terepjárót pedig három nappal később találták meg egy raktár parkolójában a város szélén.

Ma már máshol élünk. A gyerekek lábadozik. És egy dolgot már biztosan tudok: a legveszélyesebb dolgok nem a hibás eszközök. Olyan emberek, akik megtiltják, hogy kérdéseket tegyek fel.