00:23
A felvételen csak a saját lélegzetem volt látható.
01:41
Minden csend volt. A kamera nem mutatott semmi gyanúsat.
02:06
És akkor megláttam.
Az ajtó, amit aznap este bezártam, lassan kinyílt. Nem hirtelen. Nem természetesen. De óvatosan, mintha valaki a lélegzetem hangjára várna, hogy megbizonyosodjon arról, hogy alszom. A kamera szöge nem fedte le az egész ajtókeretet – csak a tetejét. Így csak egy kezet láttam.
Egy kezet.
Egy vékony, csontosat.
És a kéz vakon benyúlt a szobába, mintha feltérképezné a teret.
Visszatartottam a lélegzetemet.
Egy alak lépett be. Sötét volt, görnyedt, szinte néma. Nem lehetett látni az arcát, de a sziluettje túlságosan is emberi volt. De nem úgy, ahogy egy ember általában kinézne. Inkább olyan, mint aki újra tanul járni. Aki nem tudja, hogyan tegye a lábát, hogy ne nyikorogjon.
A lény közeledett felém.
Az ágyam mellett állt.
És én nem tudtam róla.
Alig kaptam levegőt, miközben a képernyőt néztem.
Az alak felém hajolt. Az arcom fölé. A fejem felé nyúlt, mintha megérintene. De nem tette. Csak állt az ágyam fölött görnyedve, lassan oldalra döntve a fejét.
Mintha rám nézne.
És akkor tett valamit, ami szó szerint megbénított.
Mintha a légzésemre hallgatna.
Belélegzés.
Kilégzés.
És újra.
Pontosan egy ütemben lélegzett velem.
Néhány másodpercig szinkronban voltunk. Aludtam – ő fölöttem állt.
02:17
Az alak az asztalom felé fordult. Átkutatta a fiókokat, elmozdította a telefont, levette a pólót a székről, és letette a földre. Aztán visszajött az ágyhoz.
És akkor megláttam az arcát.
Egy rövid fényvillanásban a kamera elkapta az utca tükörképét. Egy pillanatra láthatóvá vált az arc.
És elállt a lélegzetem.
Nem idegen volt.
Nem tolvaj volt.
Nem kívülálló volt.
Egy nő volt.
Sápadt, vékony, sötét karikák a szeme alatt.
A haja kócos és zsíros volt, a ruhája szakadt. A szeme üres – mint valakié, aki hónapok vagy évek óta nem aludt.
De felismertem.
Túl is jól.
A nővérem volt.
Az ápolónő, aki három éve eltűnt.
Az ápolónő, akiről a rendőrség lemondott.
Az ápolónő, akiről azt hittük, hogy halott.
A felvétel folytatódott.
A nővér odament a szekrényemhez, kinyitotta, és kivett belőle egy darab ételt, amit ott rejtegettem. Megszagolgatta, és gyorsan megette, mintha napok óta nem evett volna. Aztán lefeküdt a padlóra az ágyam alá.
Ott maradt.
És ott volt reggelig.
És amikor a felvétel végén megjelent a 06:48-as időbélyeg…
Láttam, ahogy a nővér kimászik az ágy alól, és csendben távozik ugyanazon az ajtón, amelyiken bejött.
Nem ájultam el, mert az adrenalin tartott életben.
Nem tudtam, hogy sírjak, vagy fussak. Az agyam azt üvöltötte:
Fuss. Hívd a rendőrséget. Fuss ki a házból.
De valami bennem ellenállt.
Emlékeztem a nővéremre. Milyen volt régen. Hogy nevetett. Hogy tűnt el napokkal azelőtt, hogy eltűnt, azt állítva, hogy követik. Senki sem hitt neki. Még én sem.
És most az ágyam alatt aludt, mint egy rejtőzködő állat.
Döntöttem.
Nem rohantam ki a házból.
Nem vettem fel a telefont.
Fogtam a kamerát, kinyitottam az ajtót, és lassan, csendben a padlás felé sétáltam – a ház egyetlen olyan része, ahová a kamera nem ért el. Az egyetlen rész, amit a felvétel nem mutatott.
És ott… lábnyomok voltak.
Kis ételkupacok, összehajtott takarók, üres vizespalackok, szétszórt ruhák. Valaki ott lakott. Régóta. Elbújva.
És akkor hallottam egy hangot.
Egy halk, könnyes lélegzetvételt.
„Testvér…?”
A hang, amit utoljára három évvel ezelőtt hallottam.
Benéztem a padlás sarkába.
És ott volt.
Nyomorultan. Lesújtva. A szeme tele volt félelemmel és megkönnyebbüléssel.
„Ne hagyj itt” – suttogta. „Vissza fog jönni.”
A szívem kihagyott egy ütemet.
„Ki?” – kérdeztem. A nővér a kezébe fogta a száját, mintha félne válaszolni.
Aztán kimondott egy nevet.
Egy férfi nevét, akiben mindketten megbíztunk.
Aki segített nekünk.
Aki tegnap még nálunk járt.
És akkor megértettem:
Nem engem figyelt az ápolónő éjszaka.
Ő próbált megvédeni.
Mert a férfi, aki három évig fogva tartotta…
mindössze két háztömbnyire lakott.