Az erdő csendes volt. Túl csendes. Csak a szél kavart fel időnként port az úton, amelyen majdnem egy órán át utazott. A motor még járt, amikor úgy döntött, hogy kinyitja az autó ajtaját. Remegett a keze. Arra számított, hogy bármit is lát: egy ágyat, amelyben a férje egy másik nővel hempereg; egy félmeztelen testet; egy szerelmi jelenetet; az autóját, amely szégyentelenül parkol valaki más háza előtt.

De ezt biztosan nem.

Az épület évtizedek óta elhagyatottnak tűnt. A téglák megrepedtek, az ablakok elsötétültek, némelyik betört. Nem volt autó a közelben, semmi hang. Csak furcsa légkör – hirtelen összeszorult a gyomra, egy múló gondolat, hogy azonnal el kell mennie.

Mégis folytatta.

A telefonját a kezében szorongatta, mint a valóság utolsó mentsvárát. Egy feltöltött power bank-et érzett a zsebében – ösztönösen, mintha megérezte volna, hogy valami történni fog. Az épület ajtaja résnyire nyitva volt, úgy lógott rozsdás zsanérjain, mint egy lelógó állkapocs.

– Halló? – kiáltotta halkan.

Hangja elveszett a falakban, és suttogott visszhangként tért vissza hozzá.

Lassan belépett.

Sötét volt bent. Édesen hideg, régi fa, és valami égésnyomra emlékeztetett. Mobiltelefonjával az ösvényre világított. A fény a poros padlóra, a törött bútorokra, a földön szétszórt régi kartondobozokra esett.

És akkor valami furcsát vett észre.

Lábnyomok.

Két tiszta cipőnyom vezetett az ajtótól az épület mélyére. Frissek voltak. A porcsíkokat csak nemrég kavarták fel. Tehát valaki járt itt. És ha a férje volt…

Nyelt egyet.

Agya száguldott: miért küldött ide a nyomozó? Miért egy titkos cím magyarázat nélkül? Miért mondta, hogy „magadnak kell látnod”?

Ekkor egy rémisztő lehetőség jutott eszébe: mi van, ha nem egy szerető? Mi van, ha valami más? Valami sokkal rosszabb?

A telefon fénye megvilágított valami fémes tárgyat. Közelebb ment, és észrevette – ott feküdt valami, mint egy kis fém medál. Felvette. Megfordította.

A férje kulcstartója volt. A medál, amit tíz évig viselt a kulcsain. A hátuljára egy rövid dedikáció volt vésve tőle.

A lány megdermedt.

A medált gondosan helyezték el. Nem ejtették el. Nem veszítették el. Elrakták.

És ez azt jelentette, hogy meg kell találni.

A telefon rezegni kezdett.

Megdermedt. Üzenet a nyomozótól.

„Bent vagy?”

Gyorsan begépelte:

„Igen. Mi folyik itt?”

Három pont… leírta a választ…

„Fuss. Valaki van ott.”

Ez volt az a pillanat, amikor a padló ismét megremegett alatta a félelemtől. Hirtelen lépteket hallott. Nem a sajátját. Nem visszhangot.

Igazi lépteket.

Nehéz, megfontolt, lassú.

Valaki volt ugyanabban az épületben.

Ösztönösen, csendben kikapcsolta a telefont. Megfordult, és megpróbált mélyeket lélegezni. A léptek egyre hangosabbak lettek, közeledtek a sötét folyosóról. Aztán – a fém halk csattanása.

Mintha valaki kulcsokat tartana. Vagy egy kést.

Elszaladt volna, ha a kíváncsisága nem lett volna erősebb a félelménél. Lassan odament a falhoz, lehajolt, és bekukucskált a folyosóra.

És ott meglátta őt.

A férjét.

Élve.

Ott állt, hátizsákkal a vállán, munkaruhában, szeme vérben forgó a fáradtságtól. De ő volt az – élve, lélegzve, valóságosan.

– Te…? – suttogta.

Felé fordult. Szeme elkerekedett a döbbenettől. Mintha nem számított volna rá, hogy meglátja. Mintha remélte volna, hogy soha nem jön el.

– Nem kellett volna itt lenned – mondta halkan. – Soha nem lett volna szabad tudnod.

Lassan kilépett az árnyékból.

– Mi… mi folyik itt? Élsz? És a nyomozó…

Keserűen felnevetett.

– Nem nyomozó. A bátyám. Nekem dolgozik.

A lánynak elszorult a torka. Sokk, harag, árulás kavarogtak a fejében.

– Azt hittem… van szeretőd.

– Nincs – mondta. – Nincs senkim. De ha tudnád az igazságot… soha nem akarnál velem maradni.

Az arca elsötétült.

– Nem csallak meg. Soha nem tettem. De régóta titkolok valamit, ami jobban tönkretesz, mint a hűtlenség.

Lassan megfordult, és a folyosó végén lévő ajtóra mutatott.

– Nézz oda. És meg fogod érteni.

A lány szíve dobbant. Lépett egyet, még egyet, mindegyik nehezebb volt az előzőnél. Nem lélegzett, amikor kinyitotta az ajtót.

És amit látott, annak semmi köze nem volt a szerelemhez vagy az áruláshoz, hanem valami sötétebb volt.

A kis szobában egy hirdetőtábla tele volt fényképekkel.

A róla készült fényképek.

A házassága első napjától az első munkahelyéig. Általános iskola. A szülei. A legjobb barátja. Emberek, akiket nem ismert, de akik különböző időpontokban vele osztoztak ugyanazon a városon. Távolról, rejtett helyekről készült fényképek.

Mind szálakkal összekötve. Bekarikázott arcok. Üzenetek, nyilak, dátumok.

„Mi… ez?” – suttogta.

A férje közelebb lépett. A szeme sötét volt, mint az éjszaka.

„Ez” – mondta – „azért tűntem el. És ezért hoztak ide téged.”

„Ők?” – zihálta.

„Igen” – válaszolta. „És most, hogy láttad… nem fognak elengedni minket.”