A harmadik üzenet akkor érkezett, amikor próbáltam levegőhöz jutni. A körülöttem lévő hangok zümmögése elhalt, mintha valaki leválasztotta volna a hangot a valóságról. Majdnem reméltem, hogy csak egy kegyetlen vicc, egy tévedés, hálózati hiba, valami átirányítás.

De a harmadik üzenet más volt.

Késéssel érkezett. Hosszú, fájdalmas, mintha valaki azon gondolkodna, hogy egyáltalán elküldje-e.

És akkor megjelent az üzenet.

„Amit a koporsóban látsz… az nem én vagyok.”

A lábaim felmondták a szolgálatot. A gyertyatartó szélébe kellett kapaszkodnom, hogy a térdeim ne rogyjanak össze. Előttem egy díszes, zárt tölgyfa szarkofág feküdt, gyászvirágokkal, férjem fotóival, részvétnyilvánító kártyákkal körülvéve. Mindenki azért jött, hogy elbúcsúzzon tőle.

De ő csak annyit írt nekem, hogy nem fekszik ott.

Az elmúlt napok minden pillanata átfutott az agyamon. Milyen gyorsan történt minden. Milyen gyorsan lezárták az ügyet. Milyen kevés kérdést tettek fel valójában. Hogy az orvos sokáig még a holttestét sem engedte látni – állítólag azért, hogy „megmentsen a stressztől”.

És aztán a mondat, amit akkor hallanom kellett volna, és figyelmen kívül hagynom:

„Jobb bezárni a koporsót. Ez nem szép.”

De hirtelen semmi értelme nem volt.

Remegő ujjakkal kattintottam a válaszra. Egyetlen mondatot írtam:

„Ki maga?”

Három pont, mintha valaki írna. És aztán…

„Ő.”

Csend. Csengett a fülem. A szívem úgy vert, hogy azt hittem, elájulok.

Elhúztam a kezem, hogy senki ne lássa a telefont. Körülnéztem. Az emberek szomorúan nézték a virágokat, a koporsót, a fiamat, aki a felesége arcát törölgeti. Minden normálisnak tűnt.

De semmi sem volt már normális.

A telefon újra sípolt.

„A holttest másé. Keressétek meg az autómat. Az erdőben van.”

Megdermedtem. Majdnem elállt a lélegzetem.

Az autó. Az erdő.

Emlékfoszlányok kezdtek visszatérni. A férjemnek mindig az volt a szokása, hogy felhívott, amikor úton volt. Azon a napon – a halála napján – nem hívott. Csak egy rövid üzenetet küldött, hogy korán hazamegy.

De soha nem ért haza.

A rendőrség azt mondta, hogy a munkahelyén esett össze. Hogy egyenesen a kórházba vitték. Hogy szívrohama volt.

De miért nem engedték, hogy megnézzem a holttestet, mielőtt a hullaházba vitték?

Miért történt minden ilyen gyorsan?

És miért küldött valaki nekem most az ő számáról?

Egy másik üzenet.

„Most úton vannak oda. Szaladj.”

A tekintetem a fiamra és a feleségére tévedt. Amikor elkapták a tekintetemet, mindketten gyorsan lesütötték a szemüket, mintha nem akarnák, hogy bármit is beleolvassak.

Ebben a pillanatban minden szőrszál az égnek állt.

Csengett a telefonom.

Ezúttal nem üzenet. Egy hívás. Ugyanaz a szám. Az ő száma.

A szívem majdnem kiugrott a mellkasomból.

Körülöttem mindenki elhallgatott, mert egy temetési harang hangja tiltottnak, szinte istenkáromlónak hangzott.

Megnyomtam az elutasító gombot. Nem volt bátorságom válaszolni.

Öt másodperccel később jött az üzenet.

„Vedd fel. Nincs időnk.”

Mint akit mennydörgés sújtott, az ujjaim maguktól mozogtak. Felvettem a hívást, és a fülemhez szorítottam a telefont.

Légzés.

Csak mély, nehéz légzést hallottam. Nem robotikus, nem torz. Emberi. Élő.

„Halló?” suttogtam. „Ki maga?”

Egy pillanatnyi csend. És akkor…

„Tedd pontosan, amit mondok” – mondta a hang. „Kérlek. Ez élet-halál kérdése.”

Az ő hangja volt.

Felismertem volna ezernyi másik között. Az a hangnem, a mondatok végének lassulása, az összetett mondat előtti sóhaj. Nem felvett hang volt. Nem utánzat.

Ő volt az.

„Nem tudok sokáig beszélni” – folytatta. „Valaki hallgatózik. Mindent hallgatóznak. Menekülj a temetésről. Most. És a fiadnak nem szabad meglátnia téged.”

A térdem összecsuklott. Gyorsan körülnéztem. A fiam néhány méterre állt – pislogás nélkül figyelt engem.

A férjem hangja a telefonban egyre hangosabb lett, de még mindig suttogta:

„Ahol az autóm van, ott megtalálod az igazságot. És meglátod, ki árult el engem.”

A fiam szemébe néztem.

Abban az egyetlen pillanatban megértettem, hogy a világom darabokra hullott.

És a férjem következő szavai, amelyeket a telefonba súgott, közvetlenül a hívás vége előtt, az utolsó bizonyosságfoszlányát is összetörték bennem.

„Azt akarták, hogy meghaljak. És most téged is.”

A vonal megszakadt.

A gyászzene elhallgatott.

És rájöttem, hogy ha itt maradok, talán soha nem jutok ki élve.