Egy havas erdei úton vezetett, amelyet kívülről ismert. Annyiszor vezetett már rajta minden télen, hogy minden fát, minden kanyart és azt a helyet is le tudta írni, ahol az út enyhén lejtős volt. De ezúttal furcsa érzése támadt, mintha valami arra kényszerítené, hogy lassabban vezessen. Talán a fáradtság, talán az erdő csendje, ami másképp hangzott, mint általában. És akkor meglátta.

Élénkvörös festék az út szélén. A téli szürkeségben úgy nézett ki, mint a kiömlött vér. Élesen fékezett, a kerekek rövid időre megugrottak a jégen, és az autó megállt. Kiszállt, és a hó azonnal ropogni kezdett a lába alatt. A dér égette a tüdejét, de nem vette észre. Pontosan oda tartott, ahová a piros foltot látta.

Egy kabát volt. Kicsi, gyerekes, szőrme kapucnival. Pontosan olyan, mint amit az unokája, Lera viselt. Nem akarta elhinni. A világ egy pillanatra megállt, amikor meglátott egy arcot, amelyet jobban ismert, mint a saját tükörképét.

Lera a hóban feküdt, csukott szemmel, bőre olyan fehér volt, mint maga a tél. Karjai ernyedten feküdtek mellette, hópelyhek akadtak a hajába.

– Lero… – suttogta elcsukló hangon. Letérdelt a térdét égető hóba, és megragadta Lera apró vállát. – Lero, hallasz engem? Gyerünk…

Semmi.

Csak a szél süvített a fák között, mint egy sebesült állat.

Lehajolt, és minden erejével próbált legalább egy kicsit nyugodt maradni. Dörzsölni kezdte Lera kezét, tenyerét és arcát. A bőr jeges volt. Az ujjai is fáztak, de nem állt meg. Kétségbeesésében úgy szólt hozzá, mintha valaki hallaná.

– Nem maradhatsz itt így, Lera. Ébredj fel, kedvesem, ébredj fel…

És akkor – mintha levegőt vett volna a víz mélyéből – összerándult. Hirtelen, fájdalmasan, mintha egy rémálomból ébredne. Szemei ​​kitágultak, pupillái kitágultak a rémülettől.

„Nagyapa…” – suttogta.

Egy gyenge hang, melyet a lélegzete tört meg.

„Ő… vissza fog jönni.”

A férfi továbbra is mereven térdelt.

„Ki? Lera, ki? Mi történt itt? Iskolában voltál, ugye? Hogy kerültél ide, az erdőbe?”

Lera megborzongott, és a kezével megragadta nagyapja kabátját, mintha attól félne, hogy valaki visszarántja a sötétségbe.

„Én… hazafelé sétáltam. Egyedül voltam. És akkor…”

Nyelt egyet, mintha fájnának a szavak.

„Követni kezdett.”

„Ki?” – ismételte meg nagyapa, ezúttal élesebben, a szíve hevesen vert a félelemtől.

„Az a férfi” – suttogta. „A kapucnival. Követt az ösvényen. Először lassan. Aztán gyorsabban. Futottam. Csúszkáltam, estem…”

Egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha olyan képek térnének vissza az eszébe, amiket nem akart látni.

„Fogta a kezem. Elhúzott. Be az erdőbe. Azt mondta, senki sem fog megtalálni. Olyan erősen tartott… Nem tudtam sikítani.”

Nagyapa torka összeszorult.

„Hogy jutottál ki?”

És akkor a lány mondott valamit, amitől szó szerint elállt a lélegzete.

„Elengedett” – suttogta. „Csak egy pillanatra. Azt mondta, hogy ki kell hoznia valamit az autóból. És hogy vissza fog jönni. És hogy magával visz.”

A nagyapa megdermedt.

Ez azt jelentette, hogy a férfi még mindig valahol a közelben van.

A lábnyomokra nézett. A nagyok – mélyek, férfiasak – az erdőbe vezettek. A kicsik, Lerina lábnyomai, ott végződtek, ahol a lány feküdt. Mintha a földre zuhant volna, és soha többé nem kelt volna fel.

A szél még erősebben fújt. A fák halkan nyikorogtak.

És akkor… megjött.

A távolban ágak ropogása hallatszott.

Nem egyszer. Kétszer. Ismétlődött.

Mint a léptek.

A férfi szorosabban tartotta karjaiban az unokáját, és elkezdte felemelni. A teste pehelykönnyű volt, de remegett a rémülettől.

– Mennünk kell – suttogta. – Most. Azonnal.

De mielőtt felállhatott volna, Lera ismét megragadta a kabátját, és megölelte.

– Nagyapa – mondta remegve –, láttam.

– Mikor?

– Most. Ott áll… a fák között.

A férfi lassan megfordult.

És amit a törzsek között látott, megfagyott a vér az ereiben.

Egy alak állt a fák között. Magas. Mozdulatlan. Kapucniját mélyen a homlokára húzva. Egy sziluett, amely szinte láthatatlan volt a sötétben. Csak egy halvány fémcsillanás – talán egy csat, talán egy kés – verte vissza a téli fényt.

És akkor az alak mozogni kezdett.

Lassan.

Mintha tudná, hogy nem veszíti el újra a zsákmányát.