A reggel ártatlanul indult. Anna fejfájással ébredt, ami úgy lüktetett a halántékában, mint egy idegen, nem kívánt suttogás. Nem tudott koncentrálni a munkában, minden mondat nehéz volt, minden feladat olyan, mint egy kő. Korán kérte az indulást, mert félt, hogy összeesik.

Nem akart hazamenni. Tudta, mi vár rá: zaj, kötelességek, főzés, végtelen rutin. Hetek óta vágyott egyetlen nap csendre, egy olyan helyre, ahol nem hall olyan mondatokat, mint: „Ancho, hol vannak az ingeim?”, „Anya azt mondja, többet kellene takarítanod”, „Otthon kellene lenned, mire hazaérek a munkából.”

Így hát hirtelen ötlettől vezérelve beszállt az autóba, és elhajtott a dácsába. Vágyott az útra, amelyet név szerint ismert: erdők, csend, fenyőtűk illata. Három kilométerrel a célállomása előtt érezte a régóta hiányolt békét. Két kilométer. Egy. Amikor egy régi fatető jelent meg előtte, még el is mosolyodott.

De a mosoly lefagyott, amint meglátta a résnyire nyitott kaput. Soha nem felejtették el bezárni. Soha. És a ház ajtaja? Tárva.

Anna hideg nyugtalanságot érzett. Hátralépett egyet, de aztán vett egy mély lélegzetet, és belépett az udvarra. Lépésről lépésre, csendben, szinte lábujjhegyen közeledett a konyhaablakhoz.

És ott meglátta őket.

A férje és az anyja. Túl közel álltak egymáshoz. Feszült arcok, gyors mozdulatok, tekintetük körbejárt a szobában. Az anyós úgy gesztikulált a kezével, mintha attól félne, hogy elveszíti az önuralmát. Férje ajka összeszorult, mintha mondana valamit, ami nyomasztja. Vagy nyugtalanítja. Vagy megijeszti.

Anna visszatartotta a lélegzetét, és még lejjebb hajolt, hogy ne lássák. Apránként közelebb ért az ablakhoz, és végre meghallotta a szavakat. Először csak töredékeket, aztán egész mondatokat.

És minden következő szó úgy szúrt, mint a tű.

„Ma kell megcsinálnunk” – sziszegte az anyósa. „Ne várj. Ha megtudja, mit tettél, vége lesz.”

Anna leguggolt. A szíve úgy vert, hogy félt, meghallja őket.

„Még nem” – felelte a férje. „Nem akarom siettetni. Nem akarom, hogy bármit is észrevegyen.”

„Már észrevette” – emelte fel a hangját az anyósa. „A nő nem buta. Nem fogjuk sokáig titokban tartani. Már tegnap is megkérdezte, miért jöttél ilyen későn.” Egy pillanatnyi csend. „El kell vinnünk. És gyorsan.”

Anna érezte, hogy összecsuklik a térde. Forgott a feje. El? Mitől? Miért beszélnek róla? Mit titkolnak?

„De nem fog egyedül menni” – mondta rekedten a férje. „Rá kell vennünk.”

Az anyós közelebb hajolt, és suttogott valamit, amit Anna nem hallott. De a hang elég volt. Hideg. Fenyegető. Mintha valami olyasmit terveznének, amit legvadabb álmaiban sem gondolt volna lehetségesnek.

Anna megpróbált hátrálni az ablaktól, de a lába egy száraz ágba akadt. Reccsenés hallatszott. Halk, de túl hangos az udvar csendjében. A férje az ablak felé fordult. Anna szó szerint megdermedt. Érezte, hogy eláll a lélegzete. Egy pillanat, ami örökké tartott.

– Hallottad? – kérdezte a férje élesen.

– Talán egy macska – csattant fel az anyós, de pánik volt a hangjában.

– A macskák nem törnek így ágakat – mondta a fogai között.

Az ajtó felé indult.

Anna lassan elkezdett távolodni az ablaktól. Minden lépés fájdalmasan lassú volt, minden lélegzetvétel olyan, mint egy tű a tüdőben. Tudta, hogy ha a férje meglátja, az lesz a vége. Bármit is terveztek, nem lehetett tanúja.

A férje kiviharzott az ajtón, körülnézett, és pontosan oda ment, ahol Anna egy pillanattal korábban állt. A nő időközben elbújt a ház egyik sarka mögött, és a falhoz szorította magát, kocsikulcsai remegtek az ujjai között.

„Senki sincs itt” – kiáltott be egy idő után a házba, de a hangja nem volt nyugodt.

Abban a pillanatban Anna csak egy dolgot értett:

Egy pillanatig sem bírt tovább ott maradni.

Nem várt semmire. Odaszaladt az autóhoz, kinyitotta az ajtót, és beindította. Úgy érezte, a motor hihetetlenül lassan indul. Amikor végre megtörtént, olyan sebességgel hajtott ki a kocsifelhajtóról, hogy a kerekei a kavicsot súrolták.

A tükörben megpillantotta a férjét, aki kijött a ház elé, és az út felé hunyorogva nézett. Mintha gyanított volna. Mintha tudta volna.

És abban a pillanatban leesett neki:

Nem kellett volna ott lennie.

Még az anyósának sem.

Senkinek sem mondta el, hogy a dácsába megy.

Honnan tudták, hogy ott lesznek?