Sarah Miller vagyok. Ötvenkilenc éves. Az életem nagy részében erősnek hittem magam – nőnek, aki túlélte a veszteségeket, aki képes volt újra és újra felállni. De amit nem láttam előre, az a legközelebb álló ember árulása volt. Az a fajta árulás, amely úgy férkőzik be az ember életébe, hogy az áldozat még csak fel sem fogja, hogy éppen megmérgezik a bizalmát… és talán valami sokkal többet is.

Hat évvel ezelőtt találkoztam Markkal. Ő volt az újrakezdés lehetősége. A béke. A szeretet. A gyógyulás, amelyről azt hittem, nem létezik többé az első férjem elvesztése után.

San Franciscóban, egy terápiás jógaórán láttam először. Ő volt az oktató, én pedig alig mertem ránézni. A gyász, a magány, az elhagyatottság érzése olyan mélyen élt bennem, hogy a világ összes fénye sem tudta eloszlatni. De Mark képes volt erre. A mosolyával, a hangtónusával, azzal, ahogy a vállamra tette a kezét, és azt mondta:

Sarah, még van előtted élet.

Tizenöt évvel korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy egy harmincas éveit alig kezdő férfi valaha belém szerethet. De Mark nemcsak szeretett – rajongott értem. Legalábbis ezt hittem.

A barátaim kinevettek. A családom aggódott. A világ pedig azt gondolta, hogy Mark egyetlen oka a kapcsolatunkra az volt, hogy én örököltem egy vagyont az első házasságomból.

A pénzed kell neki – ismételte mindenki.

De Mark egyszer sem kért tőlem semmit. Ellenkezőleg: ő adott. Törődést. Gondoskodást. Figyelmet. Minden este elkészítette nekem ugyanazt az italt: meleg víz mézzel, kamillával és egy kis citrommal. Azt mondta, jót tesz a szívemnek, az idegeimnek, az alvásomnak.

Idd meg mindet, drágám – mondta minden este. Segít pihentetni a tested.

Évekig eszembe sem jutott megkérdőjelezni.

De az emberi megérzések különös dolgok. Néha évekig alszanak, aztán egyetlen villanás elég, hogy felébredjen bennük a gyanú.

Egy este Mark a barátainak készített valamilyen különleges desszertet – ő így hívta, desszertnek. Gyógynövényekből, porokból, vagyis olyan dolgokból, amelyeket én sosem láttam addig otthonunk konyhájában. Nevetett, magyarázott, mosolygott – de a szeme mögött valami villant. Valami, amit addig nem vettem észre.

Az egyik pillanatban megéreztem, hogy valami nincs rendben.

És amikor Mark azt hitte, hogy alszom, a konyhába mentem. Csendesen, lassan, úgy, hogy még a padló sem reccsent meg a talpam alatt.

Ott állt a pultnál. A bögrém fölé hajolt. A keze remegett. Egy apró üvegcsét tartott, és abból cseppentett valamit a vízbe, amelyet minden este nekem készített.

Nem volt méz. Nem volt kamilla.

Valami más volt.

A szívem hevesen dobogott, a testem merevvé vált, mintha lefagyasztottak volna. Egy pillanatra sem mertem megszólalni, nehogy rám pillantson, nehogy észrevegyen. Amikor végül felegyenesedett, a kezével végigsimított a haján, és elmosolyodott – ugyanazzal a mosollyal, amelybe évekkel ezelőtt beleszerettem. A mosoly azonban most mást jelentett. Valami sötétet. Valami titkoltat.

Visszasiettem az ágyba, és úgy tettem, mintha aludnék.

Aztán, amikor ő maga is álomba merült, felkeltem. Fogtam a bögrét. Fogtam a kabátomat. És a hideg éjszakában elindultam vele a labor felé.

Meg kell tudnom, mi ez – ismételgettem magamban.

A következő két nap volt életem leghosszabb két napja. Nem ettem. Alig ittam. Nem aludtam. Marknak azt mondtam, hogy beteg vagyok. Ő pedig csak még gondoskodóbb lett – vagy talán így próbálta elfedni, amit tett.

A második nap délutánján megcsörrent a telefonom. A labor hívott.

A doktor hangja komoly volt, tárgyilagos, de valami fojtott idegesség bujkált benne.

Sarah Miller? – kérdezte. Azonnal beszélnünk kell. Amit a mintában találtunk, rendkívül aggasztó.

A világ és a szoba egyszerre dőlt meg körülöttem. A hangom alig volt hallható.

Mi volt benne?

A doktor néhány pillanatig hallgatott, majd kimondta azt a szót, amelytől a vér is meghűlt bennem.

Nem egyetlen anyag volt. Kétféle vegyületet találtunk. Az egyik nyugtató hatású – de hosszú távú használata memóriazavarokat és függőséget okozhat. A másik viszont… a másik olyan, amelyet általában nem írnak fel senkinek. Fokozatosan gyengíti a szervezetet. Szívritmuszavarokat okozhat. Fájdalom nélkül, lassan.

Mintha valaki… előkészítene egy súlyos állapotot.

Nem szóltam. Nem tudtam.

A doktor folytatta.

Asszonyom, ezeket semmiképp sem szabadna fogyasztania. Tud róla, ki készítette Önnek ezt az italt?

A kérdés tőrdöfés volt.

Mark.

A férfi, akit szerettem.

A férfi, akinek mindent odaadtam.

A férfi, aki minden este megkért, hogy igyam meg… mindet.

A vonal túloldalán a doktor csak lélegzett. Én pedig akkor értettem meg: nemcsak az életem volt veszélyben – hanem az a hat év is, amelyet boldogságként éltem meg. Minden este. Minden ölelés. Minden mosoly mögött más szándék lapult.

És amikor letettem a telefont, tudtam, hogy az életemnek egy része örökre véget ért.

De a törté