A nap semmiben sem különbözött a többitől. A lány lassan ballagott hazafelé az iskolából, ugyanazon az útvonalon, amelyet már százszor megtett. A hátizsákja a vállát húzta, a füzetek halk súllyal ringtak benne. Már messziről látta a házukat, azt a csendes, egyemeletes otthont, amely mindig megnyugvást adott neki, amint belépett a kapun.
Ezúttal azonban az ajtó előtt valami furcsa várta.

Elővette a kulcsát, ahogy minden délután. A kulcs pontosan illett a zárba, olyan simán csúszott be, mint mindig. De amikor elfordította, furcsa ellenállást érzett. A zár nem kattant, nem mozdult. Újra próbálta, majd még egyszer. A kulcs forgott, de az ajtó nem nyílt.
A lány homloka ráncolódott. Talán beragadt a zár. Talán reggel rosszul csukta be. Nem volt benne semmi különös.
Legalábbis elsőre nem.
Még néhányszor megpróbálta elfordítani a kulcsot, de semmi. Az ajtó mozdulatlan maradt, mintha a ház hirtelen idegenné vált volna, mintha többé nem engedné be a saját lakóját sem.

A lány leült a lépcsőre. Úgy döntött, vár. A szülei biztosan mindjárt hazaérnek, és megoldják. Közben a felhők lassan összeálltak a ház fölött, és az első esőcsepp hidegen koppant a járdán. Néhány pillanattal később már zuhogott. A lány a hátizsákját a feje fölé tartotta, így próbálta megóvni magát, de a kabátja, a kardigánja, majd a ruhája is átnedvesedett. A cipője belsejében összegyűlt a víz. A haja végigcsurgott az arcán.

Ennek ellenére nem mozdult.
A percek lassan órákká váltak. A szél süvített, az eső kopogott, a ház továbbra is sötét és csendes maradt. Mintha senki sem élne odabent. Mintha az otthona kiüresedett volna.
Amikor már teljesen átfázott, elővette a telefonját, és felhívta az anyját. A készülék kicsengését hallotta, de senki nem vette fel. Egy újabb próbálkozás. Semmi. A harmadiknál is csak a csengőhang magányos ritmusa válaszolt.
A lány ekkor már nem csak fázott. Valami más is kezdett benne növekedni: félelem. A ház mindig tele volt élettel. Ha nem voltak otthon a szülei, akkor is működött a fűtés, fények pislákoltak, vagy legalább a hűtő halk zúgása megtöltötte a csöndet.
Most azonban semmi.
Sem egy fénycsík a redőny alatt.

Sem egy árnyék, amely elsuhant volna a szobák között.
Semmilyen zaj. Csak a teljes, nyomasztó némaság.
Egy idő után már a telefonja is lemerült. A hideg egyre mélyebben hatolt a csontjai közé. A gondolat, hogy kint kell töltenie az egész estét, egyre rémisztőbbé vált. Az eső nem csitult – inkább egyre hevesebbé vált.
Még egy órát várt. Talán kettőt is. Az idő érzése teljesen eltorzult számára.
Végül úgy döntött, hogy elmegy. Csak egy kis időre, hátha a szülei addig hazatérnek, és már nyitva találja az ajtót. Felállt, összerázta magáról a vizet, és lassan elindult a járdán.
De éppen amikor elérte a kaput, hirtelen hangot hallott.
Egy halk, fémes kattanást.
Megfordult.
Az ajtó, amely órákon át makacsul zárva maradt, most lassan, nagyon lassan nyikorogva kinyílt. Mintha valaki belülről, közvetlenül akkor mozdította volna meg a kilincset.
A lány torka elszorult. A lábai remegni kezdtek.
Az ajtó mögött sötétség tátongott.
Habozott, de a kíváncsiság és az aggodalom erősebb volt nála. Belépett, és a bejárat mögött elterülő folyosón lépkedve hirtelen rájött valamire.
A sötétség nem volt véletlen.
A házban nem volt áramszünet.
A kapcsolók működtek.

De valaki belülről lekapcsolt minden fényt.
A levegőben tompa, fojtó szag terjengett, amelyet a lány nem ismert fel rögtön. Csak amikor elindult a nappali felé, és a szeme lassan hozzászokott a sötéthez, akkor látta meg az első részleteket.
A székek feldöntve.
A szőnyeg felgyűrődve.
A kanapé párnái a földön.
A dohányzóasztalon egy eltört pohár.
A konyha felől pedig valami fémes csillogott.
Mintha birkózás vagy dulakodás nyomai lettek volna mindenütt.
A lány szíve olyan hevesen vert, hogy a mellkasát fájdította.
Anyát… apát… hol vagytok? – gondolta, de hang nem jött ki a torkán.
Aztán a ház mélyéből halk nesz hallatszott.
Nem beszéd. Nem lépés.
Valami más.
Mintha valaki bent maradt volna a házban. Valaki, aki egyáltalán nem oda tartozott.
És a lány ekkor értette meg, hogy az ajtó nem azért volt zárva, mert a kulcsa elromlott.
Azért volt zárva, mert valaki bent tartotta.
Vagy valakit próbáltak kizárni.
Amikor végül meglátta, mi – vagy ki – mozdult meg a sötétben, a félelem minden addigit felülírt. A határ a gyerekkor és a kíméletlen valóság között egyetlen pillanat alatt eltűnt.
És az a pillanat örökre beleégett az emlékezetébe.